2014. 04. 19.

Hetedik fejezet


(Ajánlott zene)
Változások 2/1
1. rész 7. fejezet



-Harry, miért van apám fényképe a lakásodban?
Megdöbbenve néz rám, hirtelen azt se tudja, ki vagyok és mit csinálok itt. Mire feleszmélt, és már nyúlt volna a vázához, hogy,-feltételezem-leüssön azzal, kirántottam a fegyveremet és rászegeztem.
-Hé. Tedd le szépen azt a vázát. Itt nem te vagy a főnök.
Lassan elhelyezi a vázát az eredeti helyére, miközben egy pillanatra sem töri meg a szemkontaktust. Arckifejezése kifürkészhetetlen, egy érzelmet sem tudok leolvasni róla, maximum azt, hogy ivott egy kicsit.
-Nem tudom, ki az apád.-mondja mély, rekedtes hangján. Elindul felém, de egy kicsit meginog az alkohol miatt, így meg kell állnia egy pillanatra, és megtámaszkodik a térdén. Kész vagyok bármelyik pillanatban lőni.
Újból felemeli a tekintetét, és szemeim találkoznak az ő elképesztően szép szemeivel. Ritkán mondom férfira azt, hogy helyes vagy szexi, de ő egyértelműen az. 
-Megan, drága Megan...-mondja, majd megindul az irányomba. Csupán néhány centire vagyunk egymástól, érzem a leheletét az arcomon.
Lenéz az ajkaimra, és megnyalja a száját. Nem tagadom, abban a pillanatban állatira megkívántam.
-Tudod, hogy kurvára szexi vagy?-súgja a fülembe érzékien.
Egy másodpercre engedni akarok a kísértésnek, engedni akarok neki. Engedni akarom, hogy megcsókoljon azzal a telt ajkaival, engedni, hogy magához húzzon és ledobjon a kanapéra.
De én Megan Taiszja Sztyepanov vagyok, és valahol nagyon eltévedtem Harry szemeiben, mivel ez nem az én utam, hogy hancúrozzak másokkal.
-Mutatni akarok neked dolgokat.
A csípőmre rakja hatalmas kezeit, és fel-le húzogatja az ujjait a bőrömön.
-Csak engedd meg...
Odahajol a nyakamhoz, puszikkal halmoz el.
-Mindenkinek vannak gyengepontjai.
Megharapja a fülcimpámat.
-Mindenkiben ott van a gyengédség.
Szemei találkoznak az enyéimmel. Feltérképezem az arcát, minden egyes szegletét. Apró bőrhibái vannak, de ez még vonzóbbá teszi őt.
-El akarom feledtetni a múltadat.
Kezeit az arcomra rakja.
-Az apukád nem hiába halt meg.
Erre a mondatára feleszmélek, és elmúlik a megmagyarázhatatlan vonzás köztünk. Tágra nyílt szemekkel nézek rá, amikor rádöbbenek, hogy elgyengültem. Kibaszottul elgyengültem attól, hogy hozzám ért.
Felkapom a pisztolyomat, és bebiztosítom.
-Tíz méter szabály. Húzz.-utasítom, mire rémült tekintettel hátralép. A szemei félelmet tükröznek, az én szemeim pedig fagyosak. Az évek során megtanultam megacélozni a tekintetemet, hogy senki ne tudjon belőle olvasni.
-N-ne haragudj, a-az alkohol tette,--
-Nem érdekel, hogy mi tette, engem az érdekel, honnan a faszból ismered apámat és miért van kibaszottul A HÁZADBAN A FÉNYKÉPE!-üvöltöm. Érzem, hogy a méreg és az szomorúság elborítja a látásomat, így kiszámíthatatlan vagyok. Remegnek a kezeim, légzésem egyenetlen lesz.
-Apám barátja volt, ez az egyetlen olyan kép róla, amikor még boldog volt.-mondja halkan. Olyan halkan, hogy alig hallom meg.
-Dobd ki. Törd szét. Most.-szólalok meg mély és fenyegető hangon.
Hitetlenül rám mered, de én csak bólintok, és rászegezem a fegyvert.
Megfogja a képet, és hosszú ideig bámulja. Tekintete elsötétül, az első könnycsepp kigördül. Gyorsan visszapislogja, nehogy észrevegyem, és ökölbe szorítja a kezét.
-Tudod mit? Mindenki fél tőled, mindenki! Vedd már észre magad, hogy már szinte nem vagy ember! Vannak egyáltalán érzéseid? Van szíved? Hogy kérhetsz másokat arra, hogy kurvára tegyék tönkre azt a kibaszott utolsó fényképet, amelyen az apjuk van a halála előtt? Hogy tehetsz ilyet? A pokolra fogsz kerülni, remélem rohadtul szenvedni fogsz! Érzéstelen. Vagyis, helyesbítem magam. Az előbb majd meghaltál értem, láttam, Taiszja, láttam a szemeidben a vágyat. Tudom, mire gondolsz. Hogy félnem kéne tőled. Tudom, hogy simán megölhetnél. De nem félek, és szerinted miért? Mert én nem a pokolra jutok, téged még annyira sem szeret az Isten, hogy elvette tőled az apádat és biztos vagyok benne, hogy ő is örült, hogy megszabadulhatott tőled!
Lövök. Egyenesen a mellkasába, de nem pont a szívébe. Eltorzul az arckifejezése, amint rájön, hogy tényleg meglőttem. Mire gondolt? Apámat szapulja, és büntetlenül megússza? Mégis mire számított? Egy kedves mosolyra, és egy dicséretre, hogy milyen ügyes? Nem. A bűnért bűnhődni kell.
A mellkasához kapja a kezét, amiből eközben már folyik a vér. Elteszem a fegyvert, és közelebb megyek hozzá.
-Az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében, Ámen. A bűnökért fizetni kell, néha nem kis tétet, Harold. Még látjuk egymást, és a következő alkalommal nem foglak kétszer arra kérni, hogy elmondd az igazat. Nem véletlenül lőttem mellé.-ezzel a mondattal kilépek a házból.
Időközben eleredt az eső. Halkan szitkozódva próbálom eldönteni, hogy mi legyen, mert 1. nem tudom hol van Lewis, 2. Vegasban vagyok, 3. Nincs kocsim.
Visszaindulok a klubhoz, ahol volt egy medencés parti. Ez azért ironikus, mert nem volt medence. Legalábbis én nem vettem észre.
Gondolataim visszavándorolnak Harryre. Hogy a faszba történhetett meg? Elgyengített. Elgyengített, és én engedtem neki. Engedtem, hogy puszikat nyomjon a nyakamra. Hogy történhetett ez meg?
Újból és újból visszapörgetem az eseményeket. Fel vagyok dúlva, rettentően ideges vagyok. Rossz előérzetem van, a szívem, akárhogy is nyugtatom, nem akarok leállni az őrült tempóról.
Megállok az út szélén, és neki támaszkodom egy oszlopnak. Végig gondolom az összes lehetőséget, hogy mi okozhatja ezt az előérzetet. Nem látok zavaró tényezőket, Harry-t leszámítva, akit egy időre eltoltam az agyam legtávolabbi részébe.
A klub előtt néhány méterrel megállok, és leskelődök. A környéket ellepték a rendőrök, a helyszínelők, az Interpol, és egyéb. Keresik a tettest, nyomok után kutatnak. A fegyverem nálam van, így onnan nem szerezhetnek ujjlenyomatot. Meg amúgy is, ha lenne bármiféle nyom, garantálni tudom, hogy néhány órán belül volt nyom, nincs nyom.
Az egész területet lezárták, így nem látom a kocsit.
Árnyékot látok a hátam mögül. Ha rossz horrorfilmben lennék, akkor fegyvertelenül hátrafordulnék, hogy lássam, ki az, mire a gyilkos lelő és vér folyik mindenhonnan. De mivel nem egy rossz horrorban vagyok, és van nálam fegyver, emiatt azt kirántva nekiszegezem a mögöttem lévő ember fejéhez.
A férfi meglepődöttségében még levegőt is elfelejt venni, és kiesik a kés a kezéből. Hátrafeszítem a kezeit, belerúgok egyet hátulról, majd egy lépéssel kigáncsolom, és a földre kerül. Leguggolok hozzá, a fegyverem újból hellót mond a férfi fejének.
-Ki maga, és mit keres itt? A hazugság egyenlő a halállal.-mondom vérfagyasztó hangon.
-K-küldtek, hogy öljem meg magát. Pénzt kaptam érte, és követtem Styles házától.-dadogja.
-Honnan ismeri Stylest?-kérdezem.
-A m...-nem tudja befejezni a mondatot, mivel a klub hatalmas morajjal felrobban, hatalmas erővel. Fellángol az egész épület, jajveszékelés hallatszik.
A férfi veszi az adást, és gyorsan kiszabadítja magát a szorításomból, majd elfut. Mire feleszmélek, már rég eltűnt egy sikátorban.
Hitetlenül megyek közelebb a tűzhöz.
Ki tette ezt?
Hogy történt?
Ki van ellenem?
Ez hogy történhetett? Hogy? Hogy?
Életemben először mozdulni sem tudok. Valaki a hátam mögött műveli mindezt. Valaki, amíg én kerestem apám gyilkosát, saját szervezetet alakított ki, és most lépett színre.
Valaki halottan akar látni.
Eddig én voltam az, aki ölt. Az üldözőből üldözött lesz.

----------------------------------------------------------------------------------------------

Sziasztok!
Annyira sajnálom, hogy több mint egy hónapig nem volt rész. Elég sok minden történt velem, változásokon mentem keresztül én is, ezért nem volt. De most újból igyekszem beindítani a történetet.
Puszi xxx

2014. 03. 09.

Hatodik fejezet


Düh
1. rész 6. fejezet


-Chanel, Gucci vagy Louis Vuitton?-üvöltöttem a gardróbomból drága barátomnak. Hatalmas problémám volt: a "mit vegyek fel?" dilemma. Körülöttem mindenhol ruha volt, egy hatalmas kupacba tömörítve. Nos, szeretek öltözködni, de most valójában nem tudtam dönteni.
-Milyen Fucci szarról beszélsz, Meg?-rontott be a helyiségbe az említett személy, Lewis. Dühösen rámeredtem, és csípőre vágtam a kezem.
-Ruha... tudod. Divat márka.-mosolyodtam el gúnyosan. Férfiak.
-Le ne harapd a fejem, babe. Mondjuk nekem így jobban tetszenél...-mért végig lassan. Egy szál törülközőben voltam, ugyanis egyikünk sem szégyenlős. Tekintete elkalandozott a lábaimon, és megnyalta az ajkait.
-Perverz állat. Ha már nem tudsz segíteni, tűnés. Most.-néztem rá szúrós szemekkel, mire vigyorogva leguggolt hozzám.
-Valaki ideges. Nem vagy véletlenül éhes?-kérdezte érdeklődően.
-Ez hogy a jó francba jön ide?-értetlenkedtem.
-Ha éhes vagy kifordulsz önmagadból. Dobj be egy snickerst, cica. Ba dum tss.-veregette meg a saját vállát, mert úgy gondolta, hogy ez egy első osztályú vicc volt.
-Cseszettül vicces vagy. Dobj be egy snickerst, mi?-utánoztam őt abnormálisan mély hangon.
-Az elmúlt két percben mennyit káromkodtál már? Jézusom, nagyon ki lehetsz.-feszegette a határaimat. Pedig tudta jól, hogy hamarosan robbanok.
-Faszfej.-morogtam magamba. 
-Jó, segítek, de csak mert jófiú vagyok.-dobott felém egy puszit, majd leült a kupac közepére.-Ez túl snassz, túl fekete, túl sok csipke, túl sok... úristen, ez mi?-mutatott egy ősrégi ruhára, amit még apa vett nekem szülinapomra. Akkoriban irtó aranyos volt.
-Hé, azt add ide. Apa ajándéka.-bámultam rá sértődötten.-Mellesleg, neked mióta van kulcsod a lakásomhoz?-annyira feldúlt voltam, amikor hazajöttem, hogy eszembe se jutott, Lewis hogy jutott be a házamba.
-Elloptam és másolatot készítettem. Ha neked is van, nekem is kell.-válaszolt.
-Te elloptad a saját kulcsaimat?-meredtek ki a szemeim. A ravasz mindenét.
-Na, tudod, hogy nem árt. Találtam ruhát!-kiáltott fel örömében, és a legtökéletesebben választott. (Lásd: gif)
-Igazad van. Amúgy Chanel.-mosolyogtam.
-Örülök neki.-viszonozta.
Már épp indulni készültem a fürdőbe megcsinálni a hajam és a sminkem, amikor Lewis megszólított.
-Igen? Baj van?-néztem rá a vállam felett.
-Csak annyi, hogy baromi jól fogsz kinézni.-elvigyorodtam,  és egy bólintással köszöntem meg. Ő az egyetlen ember, akire még őszintén tudok mosolyogni. Ő az egyetlen, aki közel áll hozzám.
Bezártam a fürdő ajtaját, és elővettem a sminkes dobozt. Alaposan megnéztem magam a tükörbe, és egy büszke mosoly jelent meg az arcomon. 
Érzem, ez az este jó lesz.

***
 
-Készen vagy?-kérdezte Louis, mielőtt kiléptünk volna az éjszakába. Hátulról átölelte a derekamat, majd a kocsihoz vezetett. Úriember módjára kinyitotta az ajtót, mire egy visszafogott mosolyt kapott.
-Állítólag ott lesznek Harryék. Vagyis, a nyom követő szerint már ott vannak.-nézett rám jelentőség teljesen.
-Akkor showtime?-válaszul csak megvonta a vállát. Nos, ez az este minden esetre egy jó lehetőség lesz kifaggatni. Az alkohol majd feloldja benne az akadályokat, és mindent el fog mondani az elejétől a végéig.
-Figyelj, Meg. Mondanom kell valamit.-kezdett bele félénken. Felé fordultam és felvontam a szemöldökömet, várva arra, hogy folytassa.-Fogalmam sincsen, hol kezdjem, még soha nem mondtam ilyet ezelőtt senkinek, de...-a mondat befejezetlenül maradt, mert egy rendőr leintett minket így le kell húzódnunk.
Faszfejek. Gyűlölöm a rendőröket, kis seggfejek, akik semmiről nem tudnak, hogy mi zajlik az ő kis országukba. Mit akar ez tőlünk?
-Át szeretnénk kutatni a kocsit. Jogosítványt kérnék és személy igazolványt. Kérem, állítsák le a kocsit és szálljanak ki.-felelte gépies hanggal. Háj pacni. 
-Elnézést, de rohadtul sietnénk. Nem lenne egyszerűbb, ha szimplán elengedne és hagyná a francba ezt a teljesen értelmetlen ellenőrzést? Az ön dolgát is megkönnyítené.-szóltam hozzá hivatalos hangnemben, miközben mélyen a szemébe néztem. Ezt hívják manipulációnak. El kell hitetni az ellenféllel, hogy mindent, amit csinálunk, csak az ő érdekét szolgálja.
Pár perces habozás után az ablakomhoz sétált, majd intett, hogy húzzam le. Behajolt az ablakomon, és kéjes mosolyra húzta száját.
-Csak maguknak, és csak a csinos hölgynek. Maga a férje?-nézett Lewisra, megerősítést várva.
-Nem.-válaszolt egy kicsit szomorúan. Lehajtotta a fejét, nem akart szem kontaktust velem létrehozni.-Sajnos...-mormolta a nem létező bajsza alatt. Azt hitte, nem hallom meg, de ez nem jött össze.
-Köszönjük, viszlát.-villám sebességgel toltam fel az említett tárgyat, mert a pasas bűzlött.-Lewis, mit akartál mondani?-ösztönöztem beszédre, és szép lassan végigmértem a "férjemet."
-Felejtsük el.-ráhagytam. Magamból kiindulva tudom, hogy utálom, ha noszogatnak. Rettentően utálom. (...)
-Itt vagyunk.-szólalt fel halkan tizenöt percnyi autózás után. A buli helyszíne baromi nagy volt, a klubba legalább ezer ember volt, a füsttől alig láttam valamit. Itt-ott részegen ugrándozó holtrészeg fazonok, szexuálisan túlfűtött fiatalok. Lewishoz préselődtem, egyrészt amiatt, mert nem akartam elveszíteni, másrészt annyian voltak, hogy gyakorlatilag minden lépésnél meg kellett állnom. Nem számítottam ilyen szintű túlzsúfoltságra.
-Kezdődjön a móka.-suttogta a fülembe Lewis, amikor már megelégelte, hogy körülötte mindenki táncol, csak mi nem. Kihívóan a szemébe néztem, majd táncolni kezdtünk.


***

Kicsivel több, mint egy óra után végre találtunk egy helyet a korláton, ahol viszonylag nyugalom volt, csak a különféle dubstep és pávazene dörömbölt mindenhol.
Nyugalom, Megan, ne húzd fel magad. Ezek csak dísz pintyek, akik szeretnek táncolni. Lassan szívtam be a levegőt, és fújtam ki. Egyre idegesebb lettem, két okból kifolyólag. Harryt,-akárhogy is kerestem-sehol nem találtam, az emberek pedig úgy viselkednek, mint a heringek. Az csak hab a tortán, hogy mellettünk egy szerelmes pár egymást falja az asztal tetején. Őszintén bevallom, hogy nem vagyok egy romantikus típus. Ez megmagyarázza azt az égető érzést belülről, az a tipikus dühroham előtti viszkető érzést. A fegyverem a fehérneműmbe volt tuszkolva, vészhelyzet esetén. Ez a kis tárgy a védőpajzsom, amit, ha rövid időn belül nem találom meg azt, amit akarok, szabadon eresztek, az egyre növekvő feszültséggel együtt. 
A gyilkolászás és folyamatos keresgélés az idegrendszeremre ment, ezáltal az agresszióra. Velejéig romlott vagyok, azt a kislányt, a kedves, aranyos kislányt már rég elnyomta Megan, aki több embert ölt meg, mint az összes ujja, lábujját beleértve. A vér látványa meg se kottyan, ha bárkit elütnek, nem állok meg segíteni. Nem vagyok segítőkész, se szociális. Az embereket leszarom. Kizárólag magammal foglalkozom, és néha Lewissal. Esküszöm, fogalmam sincsen, hogy tudta ezt elérni nálam. Valamikor magam is meglepődöm, miket mondtam el neki. Will, ha még élne, a képembe röhögne, és üvöltözné, hogy puhány. 
Erre a gondolatra ideges lettem, és erősen összeszorítottam az öklömet. A körmöm belevájt a bőrömbe, és jóleső fájdalom lett úrrá a testemen. A fájdalom emlékeztet mindarra, ami történt. És ez emlékeztet arra, hogy mindazok, akik fájdalmat okoztak apámnak, egyszer ugyanezt fogják érezni. 
Gondolataimból Lewis szakított ki, ugyanis leejtette a poharat, ami ripityára tört a kemény linón, és a szilánkok szanaszét röpültek. Rápillantottam, és láttam, hogy fátyolos tekintete az embertömegre mered. 
Ahogy a felismerés rám tört, az idegesség a tetőfokára hágott, és szinte remegtem. Lewis bedrogozott. Kurvára drogot tettek bele az italába. 
Rázogatni kezdtem. mire szeme végre az én szemeimbe ütköztek. Bágyadtan elmosolyodott, és végigsimított arcomon. 
Hirtelen balról egy csaj ütközött nekem, majd a vodkája a nyakamba talált helyet magának. A dühöt képtelen voltam kontrollálni, így előrántottam a fegyverem, és a hasába lőttem. 
Az emberek döbbenten meredtek rám, mire a zene abbahagyott. A biztonságiak nem mertek közelebb menni hozzám, bizonyára felismertek. A picsa, aki leöntött, hisztizve fogta a hasát, és üvöltözött, segítségért kiáltott, de senki nem mert idejönni.
-Fogd már be bazdmeg. Kisebb sérülés. Ha szerencséd van, nem halsz meg. De könyörgöm, hagyd abba a sipítozást, mert egy lövés a fejedbe megy. Véletlenül.-tettem hozzá szarkasztikusan, és ráadásként szemforgatást kapott a liba.
-Miféle ember vagy te? Mit képzelsz magadról? Apád nem tanított meg normálisan viselkedni?-üvöltötte öt oktávval feljebb.
A világ megszűnt körülöttem létezni, amikor meghallottam, hogy apám nevét a szájára vette. A vérnyomásom 200 felett lehetett, és a döbbent csend által tisztán hallottam a szívem őrült versenyfutását.
-Apám nevét ne vedd a mocskos szádra.-szűrtem ki a fogaim közül, majd egyenesen a fejébe lőttem. Szétterült a padlón, ami már lassan vérben úszott. Körülnéztem, és akkor megláttam őt. Harry a kabátját felvéve sietett ki az épületből. 
Nem hagyhatom menni.
Lewishoz léptem, és a fülébe suttogtam.
-Menj haza, feküdj le, bedrogoztak. Harryhez megyek. A kocsid miatt ne aggódj, meglesz. Lewis, balhé volt.-világosítottam fel.-Rendben leszel?-néztem rá átható tekintettel.
-Igen. Menj, már kiment az ajtón.-bólintottam, és utánszáguldottam.

***

A bokrok közé bújtam, miközben Harry a kulcsait kereste a zsebében. Háza a leggazdagabb negyedben terült el, nem volt túl nagy, de annál modernebb. A sötétségben nem igazán tudtam kivenni a színét.
A kulcsot bedugta a zárba, ami hangosan kattanva beengedte Harryt. Megvártam, amíg bemegy, és reménykedtem, hogy nem zárja be.
Isten (ha egyáltalán van) meghallgatott, mivel csak szimplán becsukta. A fények felkapcsolódtak, először az elsőn, majd a második emeleten. 
Tehát Harry fent van, mert a függönyök mögött látom az árnyékát.
Halkan bemegyek a házába, és még halkabban beteszem magam mögött az ajtót. Érdeklődve nézek körül. Hozzá képest ízléses otthona van, valójában nem olyan, amilyet vártam volna.
A falak és a bútorok egyszerűek, nem súrolják az egymillió dolláros értéket. Ez szimpátiát hoz ki belőlem. A kandalló felett rengeteg kép van, így nem is habozok, azonnal odamegyek.
Szemeimet végigfuttatom a képeken, de az egyiken megakad a szemem. A fénykép tizenhárom éves lehet, vagy több. Két férfi pózol rajta, látszólag nagyon jól érzik magukat. Verőfényes napsütés van, mindkettejük kezében horgászbot. Mindketten helyesek, de a baloldali nyugalmat sugároz, és azonnal megkedvelem a képen keresztül. Valamiért ismerős, de nem tudom beazonosítani az embert.
Harry eközben megereszti a vizet, zuhanyzáshoz készül. 
Továbbmegyek, a következő képeken egy lány van, a diplomatáját fogja a kezében, Harry pedig átkarolja őt. Levakarhatatlan mosoly terül el az arcukon. Harry gyerekkori képeit is megtaláltam. Gyerekként egy fenekölyök lehetett, biztos vagyok benne, hogy az anyjának sok fejfájást okozhatott.
A víz megáll, és a ház újból csend alá burkolózik. 
Ki lehet azon a képen?  Nem hagy nyugodni a gondolat. Újból és újból megnézem a képet, minden egyes szegletét, de az istenért nem jut eszembe. A hátam mögött lépteket hallok, Harry végzett a zuhanyzásból. A kandalló felett egy tükör van, amibe belenézek, és látom, hogy a fiút csak egy törülköző fedi. Háttal áll nekem, a telefonjával babrál, még nem vett észre.
Utoljára megnézem a képet, amikor libabőr fut végig rajtam. A szívem,-ma már másodjára-hatalmasat ugrik, és ekkor döbbenek rá, hogy ki az a személy.
 -Harry, miért van apám fényképe a lakásodban?

----------------------------------------------------------------------------------------------

Sziasztok!:)
Nos, eddig egy bejegyzéshez sem írtam, de azt hiszem itt az ideje ennek.:D A következő rész várhatóan jövő héten kerül fel, és ne haragudjatok a hatalmas késésért. Nem tudom, ezentúl írjak minden rész végére valamit?:)  
Hogy tetszett amúgy ez a fejezet?:) Mi a véleményetek Harryről / Lewisról, kit kedveltek jobban?:)

XOXO: Lina

2014. 02. 08.

Ötödik fejezet

                
Jean-Paul
1.rész 5. fejezet


-Harmadik, ismétlem, a harmadik embert ölték meg a csapatból egy hét alatt. Hogy a jó francba fordulhatott ez elő?-kiabáltam hangosan, miközben felakasztottam az újabb áldozatot az áldozatfalunkra. Már három embert kellett felakasztanom. Mellesleg a legjobb embereim voltak, akiket bármire rá tudtam venni.
Egy hét telt el az incidens óta, amikor ugyanis kiborultam. Az este után másnap összecsomagoltam, és leléptem a saját lakásomba. Nem bírtam elviselni, hogy ennyire gyenge voltam. Ennyire erőtlen. 
A maffia székhelye egy eldugott pincében található jóval a föld alatt. Luxus minden mennyiségben. A legkidolgozottabb biztonsági rendszer, szigorúan ügyelve arra, hogy itt csak azok juthassanak be, akiknek be van táplálva az ujjlenyomatuk a gépbe. A technológia lassan meghaladja az ember felfogási képességét. Itt, a székhelybe gyakorlatilag mindent a gépek vezérelnek.
Szomjas vagy? Egy gomb, és jön a kívánt ital. El akarsz tüntetni minden bizonyítékod, ha véletlenül a rendőrök még is elkapnának minket? Egy távirányító, és volt bizonyíték, nincs bizonyíték. Az én irodám egy külön helyiségben van. Ez a leghatalmasabb az egész területen, apámtól örököltem.
A szobát én saját magam terveztem, mindent. Kintről semmit nem látni be, én azonban mindent látok. Szerintem rendkívül praktikus.
-Nincsen válasz? Nincsen válasz?-üvöltöztem tovább. Az embereim megszeppent és rémült arccal néztek rám. Az arckifejezésük alapján rájöttem, hogy egy kicsit ijesztő lehettem.
-Excuse-moi, mademoiselle, szerintem valaki összeesküvést szervez ellenünk.-hallottam egy vékony, francia hangot a szoba túlsó oldaláról.
-Te meg ki a franc vagy?-szóltam hozzá.
-Jean vagyok, mademoiselle. Számítógépzseni.-lépett elő végre a tömegből. Alaposan végigmértem.
1,75 körüli, 19 év körüli francia pasas, szőke hajjal és hatalmas kék bambiszemekkel. Maga a megtestesült ártatlanság.
Valójában nem akartam kinevetni. De ahogy ott állt esetlenül, kirobbant belőlem, és percekig vissza se tudtam fogni.
-Ne haragudj, de ez kibaszott vicces. Te és a maffia tagja? Kiscsibe, hogyan gondoltad?-vontam kérdőre cinikusan.
-Mondieu, nem akartam megbántani, ne haragudjon, ne öljön meg!-mondta tágra nyílt szemekkel.
Színpadiasan megforgattam a szemeimet.
-Nem, aki bejutott ide, annak nyomós oka volt. Halljam, ki által jutottál be?
-Patrick által. Ő papa jó barátja, én meg számítógépzseni. Iskolában sok verseny győztese voltam én. Papa úgy gondolta, sok pénzem lesz, ha itt fogok dolgozni. Azt mondta, nagyon kedves emberek vannak itt.-fejezte be mondanivalóját rettentően aranyos francia akcentussal.
De mint szokásom, nem mutatom ki az érzelmeimet.
-Tanulj meg normálisan angolul.Egy. Kettő. A pápád volt ennyire hülye, hogy nem tudta, mi folyik itt, a maffiánál, vagy szimplán csak nem magyarázta el, hogy hova akar küldeni dolgozni "kedves emberek közé"?-rajzoltam macskakörmöket a levegőbe.
-Papa hazudott. De ígérem, egy szót se fogsz hallani tőlem, és...-majdnem belekezdett egy újabb esküdözésbe, de én csendre intettem.
-Mostantól az irodámban fogsz dolgozni, szükségem lesz rád. Először is, kellenének az irataid és minden pontos információt tudni akarok. Mutasd meg az összes zsebed.-parancsoltam.-A többiek pedig azonnal a dolgukra! Tudni akarok minden egyes kicseszett információt a gyilkosokról! Nem érdekel, ha nincsen semmi! Legyen valami! Ha valakit meglátok lazsálni, gond és baj nélkül lelövöm. Értve vagyok?-üvöltöttem újból, mire a munkatársak sietős léptekkel a dolgukra siettek.
Jean eközben megmutatta a zsebeit, és pár kütyün kívül nem volt nála semmi veszélyes, így beengedtem az irodámba.
Láttam benne valamit. Okos gyereknek tűnik, csak kicsit beszari. Majd én megtanítom a keménységre. Én is poklok poklát éltem át, amikor kiképeztek főnöknek. Nem kíméltek azok a balfaszok. Viszont nekik köszönhetem az életemet. Ha egyáltalán egy ilyen életet meg lehet köszönni...
-Mutatkozz be. Képzeld azt, hogy egy teljesen normális állásinterjúba vagy.-vettem elő a legkedvesebb mosolyomat.
-Jean-Paul Armois vagyok, 21 éves. Párizsban éltem eddig, de édesapám ide küldött. Szoftverfejlesztőnek tanultam. Szeretem a macskákat.-küldött felém egy kínos mosolyt.
-Haladjunk. Nem szeretnék a macskáknál leragadni. Ezek után is itt akarsz maradni, hogy tudod, hol vagy?-előre tudtam a választ, már vártam, mikor szalad ki örömében, hogy elengedtem.
A mai nap immár másodjára megdöbbentettek.
-Itt szeretnék maradni. Segíteni neked.-bólintott határozottan.
Nem tudtam mit szólni. Erre a helyzetre nem voltam felkészülve, de, mint mondtam, rendkívül okosnak tűnik.
-Rendbeeeeen...-húztam el az 'e' betűt, miközben hangosan rágóztam.-Iratok, ujjlenyomat, vérminta, tartózkodási engedély, akta, életrajz, iskolák, család leírás, EKG, súly, centiméter, injekciók.-soroltam a dolgokat, amiket jövő hétre be kellett mutatnia. Ez egy hosszas procedúra első lépése, hogy felmérjük, mennyire gyenge. Ezen kívül mindent tudnom kellett róla. Egy apró információ hiánya is katasztrófával végződhet.
Az alaposságot apától örököltem. Ő is szeretett mindent papíron tudni, szerette látni az összefüggéseket, és nem akart olyan embereket látni az épületben, aki nem megbízható.
-Az irodád itt lesz nálam, magam mellett akarok tudni egy szakembert. A gépbe be lesz táplálva az ujjlenyomatod, így tudsz majd bejutni ide. A security passod felmutatásával bármikor beengednek a pincébe, azaz ide. Ezt megkapod, amint meg lesznek az adataid. A jövő hét folyamán elvégzünk rajtad néhány vizsgálatod, pontosabban: felmérjük a képességeidet, hogy vészhelyzet esetén mennyire tudod magad megvédeni. A szívvizsgálat és egyéb laboratóriumi vizsgálatok kórházban történnek, ehhez keresd fel Dr. Marrigan-t, második emelet, jobbra. Ő majd elintézi.-kidobtam a rágómat a kukába. Kínos csend telepedett közénk. Jean-P. az információk elraktározásával foglalkozott.
-A maffia egy titkos "szervezet". Semmilyen esetben nem szivárogtathatsz ki információt, még akkor se, ha az életedbe kerül. Amennyiben úgy döntesz, áruló leszel, két perc és megtalálunk. Pontosabban én, ezeket az eseteket szeretem magam elintézni.-kacsintottam a fiúra.-A rendőrökkel ezentúl semmilyen kapcsolatot nem létesíthetsz, ha támadásról van szó, azonnal minket értesítesz. Vedd úgy, hogy gyakorlatilag a rendőrök...eltűntek, nem léteznek, mindegy. Fogd fel valahogy. Az első hónapban nyomkövető lesz rajtad, de nem kell megijedni.-nevettem a saját viccemen, miközben előhúztam a fiókból a híres jelképünket, ami vasból készült és minden egyes maffiatag csípőjénél ott díszeleg. Hogyan? Ráégetem. Égési sérülések az esetek többségében ugyan keletkeznek, de egy életre ott marad. Az én csípőmön is ott van, ahogy a nyakam hátsó részénél is. Ez a hagyomány: apám nyakánál is volt egy szimbólum, ami a hatalmas jelképezte.
A kandalló felé sétáltam, majd tüzet raktam. A vasat a tűz felé tartottam, és ott tartottam addig, amíg tűzforró nem lett.
Jean-Paul lassan hátrálni kezdett, attól félt, hogy megölöm.
-Semmi baj, egy picit fájni fog. Ez a jelképünk. Nézd.-húztam fel a pólómat, így megmutatva a sebet.-nekem is van. Ülj le a székre, és várj itt.-kiléptem az ajtón, és szóltam a securitysnak, hogy jöjjön, mert munka van.
Ryan-így hívják a securitys csávót-lefogta újdonsült munkatársamat, én pedig lassan levettem a vasat a tűzről, majd Jean felé igyekeztem.
-Húzd fel a pólóját.-szóltam.-Hunyd le a szemed, szorítsd Ryan kezét. Fájni fog.-mondtam, mielőtt rátettem volna a vasat. Jean üvöltött, könnyezett a fájdalomtól, sírt, szenvedett. Eget rázó sikoltást adott ki magából. Cifra francia káromkodások ütötték meg fülemet, amiből néhányat én is ismertem, hiszen tanultam franciául. Kifejezéstelen arccal ránéztem, aki ennek hatására befejezte a sikoltozást.
-Még pár másodperc...-suttogtam, és levettem a vasat. Jean szaporán vette a levegőt, és a csípőjére zuhant a tekintete. Elborzadt a látványon. Valóban nem nézett ki annyira szörnyen. Feszes bőre van.
Mosolyogva veregettem meg a vállát, és üdvözöltem a csapatba.
-Mondieu, mondieu, mondieu.-ismételgette, mint egy mantrát. Kezdett lenyugodni a légzése, így gondoltam megjutalmazom egy kis örömmel.
-Tessék, whiskey. Nagyon erős, majd elfeledteti a fájdalmat.-toltam elé a kis üveget. Ő habozás nélkül beleivott.
A fél üveget benyalta. Visszaadta nekem a flaskát.
-Minden oké, fiam?-kérdezte Ryan. Megforgattam a szemeimet. Előjött belőle az gondoskodó apa.
-Oui, monsieur.-ölelte át könnyes szemmel.
-Na jó, elég legyen az érzelmekből, húzzál ki innen Ryan, menj a dolgodra, vagy mit tudom én, csak menj. Jean, mára végeztünk. Mindenképpen keresd fel a doktornőt, és intézd el a dolgaidat. Ha akarsz, lefeküdhetsz a kanapéra. Add a kezed, belerakom a nyomkövetőt. Csak egy kis szúrást fogsz érezni.-mosolyodtam el, talán ma már harmadjára.


***
-Hányadika van ma?-kérdezte Lewis, miután hazaértem.
-Fogalmam sincsen. Talán 31.-e?-tűnődtem el. Megnéztem a naptárt, és ekkor tudatosult bennem, hogy két nap van hátra. Két elátkozott nap.
Lewis gondterhelten rám nézett, biztos neki is eljutott a tudatáig, hogy holnapután apa sírjánál fogok ülni és meredni a semmibe. Mint minden évben.
Apa szent volt számomra, ő volt az egyetlen, akit az életben valaha is becsültem. Még a saját életemet is feláldoznám érte. Bármit megtennék azért, hogy legalább egyetlen egyszer láthassam újból.
Az évek folyamán apa képe lassan elhalványult emlékeimben. Csak a megsárgult fényképek maradtak nekem. Anya is rettentően hiányzik. Fogalmam sincsen, hol lehet. Talán a klinikán fekszik. Apa halála túl sok volt neki; nem tudta felfogni ép ésszel. Vagy gyógyszereken él, vagy már rég meghalt.
Anya erős nő volt, semmi nem fogott ki rajta. Tökéletesen vezette a háztartást, mindeközben engem nevelt, és még apával is összhangban voltak.
Sokszor gondolkodtam azon, hogy felkeresem. De nem. Nem tudom, hogy mit mondhatnék neki. Nem tudom, hogy milyen állapotban találnék rá. Nem tudom, hogy emlékszik-e rám egyáltalán. A legfőbb ok mégis az, hogy még több fájdalmat okoznék vele. Kiköpött apa vagyok, legalább is az arcom. Az alakom anyától van. A szüleim csodálatosak voltak. Anya gyönyörű nő volt, apa pedig rendkívül sármos és helyes. Együtt pedig mindenkit elkápráztattak. Most már értem miért. Látszott rajtuk a felhőtlen boldogság. Bárcsak egyszer én is ilyen boldog lehetnék, de kétlem, hogy valaha is az leszek.
Vannak bennem egyáltalán érzelmek? Szeretek egyáltalán valakit? Az egyetlen személy, akit közel engedtem magam, Lewis. Ez is évekbe tellett.
-Nem megyünk ma bulizni?-dobta fel az ötletet Lewis. Pár másodpercig hezitáltam, de utána egy határozott igennel válaszoltam.
-Hova? Lesz valami?
-Egy ismerősöm medencebulit tervez. Állítólag nagyon durva lesz. Olyan project x-es.-röhögött, kis idő múlva már együtt.
-Akkor készülődjünk! Mi leszünk az est fénypontjai!-kacsintottam, és felfutottam a lépcsőre kiválasztani a ruha összeállítást. Ez kellett nekem. Egy kiadós, hangos buli.
-Amúgy Vegasba lesz!-tette hozzá mellékesen Lewis.
Vigyázz Vegas, jövök!

2014. 01. 24.

Fontos!

A blog apróbb változtatásokon esett át...
Kezdjük is az elsővel: Megan neve mostantól Megan Taiszja Sztyepanov, orosz származású.(Apai ágon, így tud oroszul is. A prológusban az apjával nem angolul, hanem oroszul beszélgetnek, anyjával-mivel ő amerikai-angolul beszélnek.)
Megan karakterét ezentúl nem Perrie Edwards, hanem Candice Swanepoel alakítja.
ééés... a következő rész hamarosan fent lesz. xoxo

u.i.: a design is megújult.:)

Negyedik fejezet

Memories 
воспоминания
 1. rész.4. fejezet 


Imádtam Lewis lakásában lakni. Californiában helyezkedett el, a tengerpart mentén, és elképesztően ízlésesen volt berendezve. Gyönyörű, nagy ablakok, fényes nappali. Letisztultság uralkodott a házban, de még is modern.
Miután Harry egy nyomkövetővel gazdagabb lett, Lewis felhívta egyik haverját, aki elvitt minket kocsival LA-be. Az út kínosan telt. Nos, mondjuk úgy, hogy nem szeretem a felvágós embereket. Josh-ugyanis így hívták-határozottan az volt. Arról fecsegett, hogy bizony a Calvin Klein jobb, mint a Hugo Boss. Engem ez a téma hidegen hagyott, de mivel hozzá kellett szólnom a felvetéshez, brutál veszekedés alakult ki. 

Feljegyzés 1.: Josh utálja a Hugo Boss márkát.
Feljegyzés 2.: minden második mondata a "szétloccsantom az agyát."
Feljegyzés 3.: ha egyszer újból találkoznom kell ezzel a barommal, én is "szétloccsantom az agyát."

Egy szerdai nap vette éppen kezdetét. Lewis még nagyban aludt, hiszen csak hat óra volt. Korán keltem, isten tudja miért. Rám törtek az emlékek, és ezen a borongós, ködös, egyhangú időjárás sem segített. 

/-Anyu, mit csinálnak a kacsák, ha befagy a tó?-mondta a pici, öt éves Megan. Szeretett olvasni. Apja már az iskola előtt megtanította olvasni, hiszen úgy vélte, az olvasást nem lehet elég korán elkezdeni.
Annak ellenére, hogy egy bűnöző volt, rendkívüli eszével mindenkit levett a talpáról. Senki nem gondolta volna pont róla, hogy ő A Tégla. Tökéletes család voltak, és nem csak a látszat kedvéért. Valóban ők voltak a szeretet jelképe. A hercegnőjük mindent megkapott, amit csak kívánt. Az óvodában sokszor gúnyolták, természetesen féltékenységből.
De Megant ezt egyáltalán nem zavarta. Ő elvolt a saját, megteremtett világában. Nem foglalkozott másokkal, csupán egy barátnője volt, de ők elköltöztök még iskolakezdés előtt Skóciába.
-Nem tudom, Megan. Majd ha nagyobb leszel, elolvasod a könyvet.-kacsintott pajkosan Mary, Meg anyukája. 
A vacsora tálalva volt. Raven egész nap itthon volt, mert nem volt munkája. Az ellenséges banda egy időre felhagytak a zaklatásukkal, de ez nem tarthat sokáig. 
Akkoriban kettő banda volt a világon. Az egyiket maffiának a hívták, a másikat sátánistáknak. Állandó harcban voltak egymással. A megalakulásuk időpontja a 17.-18. század körül lehetett. Senki nem tudta, hogyan, ahogy azt se, miért. Ebbe vagy beleszülettél, és a banda feje lettél, vagy rettegve kellett leélned mindennapjaidat.
Ravent és a családját különc emberekként ismerték. A nagypapa katona volt, mielőtt lelőtték volna a második világháborúban a nácik. Ő is a maffiához tartozott, így Ravennek nem volt választása. Ő, a kedves, ártatlan, szófogadó kisfiú. Gyorsan kellett felnőnie, hiszen a családja számított rá. A nagypapa halála egyértelművé tették számára, hogy küzdenie kell az életéért. 
Maryvel akkor találkoztak, amikor a nő egy dél-californiai bárban dolgozott. Fiatalok voltak, tele voltak energiával. Mary azonban nem volt tisztában, hogy Raven valójában kicsoda. Szándékosan nem árulta el Marynek, hogy ő bizony egy "Sztyepanov". Ez a randijuk után került először napvilágra, de Mary nem menekült el. A szerelem csodákra képes, és ezt ő jól tudta. Tisztában volt vele, hogy nehéz lesz. De Ravenért feladott mindent, amit addig felépített magának, és Oroszországba költözött vele együtt. 
Ettől kezdve az események felgyorsultak: Mary terhes lett, és házasságot kötöttek.
Megan azületése egy ajándék volt számukra: szerelmük gyümölcse.
Azonban hamar be kellett látni, hogy Megan Amerikában többre fogja vinni, így elköltöztek New Yorkba, reménykedve egy szebb jövőben.
De a rosszfiúk mindenütt ott voltak. Ravent egy kettőre megtalálták, és be kellett látniuk: ha egyszer egy bandában vagy, nincsen escape. Nincsen kikapcs gomb, nem lehet bezárni az adott weblap(=értsd itt: élettörténet) ablakát. 
-Mi a vacsora, darling?-szólalt meg hosszú percek után Raven.
-A kedvencetek. A homár spaghetti tálalva!-Mary arca ragyogott, ám Raven valamiért szomorú volt.
-Valami baj van,  милый? (=kedvesem)
-Az égvilágon semmi.-mosolygott erőltetetten./

Egy árva könnycsepp gördült le az arcomon. Apa talán már akkor tudta, hogy meg fogják ölni. Miért nem tett ellene semmit? Engem akart óvni?
Bármit megtennék azért, ha csak egy pillanatra visszamehetnék azokba az időkbe, amikor ő még élt. 
Nem akartam ilyen kegyetlenné válni. Soha nem akartam embereket bántani. A régi Megant már kiölték az emberek. Kiölte a szívemből a szeretetet az a bizonyos nap, amikor apám eltávozott az élők sorából.
Csak azért vállaltam el a vezető pozíciót a maffiánál, mert így én ellenőrzök és parancsolok mindent/mindenkit. 
Igazság szerint csak azért lettem tag, mert meg akarom találni apám kicseszett gyilkosát. De kit áltatok? Nem is lett volna más választásom. A sorsom már akkor meg volt írva, mielőtt megszülettem volna. 
A dolgok viszont kezdtek kicsúszni az irányításom alól: valami nem stimmelt, és mi sem bizonyította ezt jobban, mint Harry felbukkanása és Will halála. Már nem a maffia dolgoz nekem, hanem én dolgozok nekik. Változtatnom kell.
Lassan ökölbe szorítottam a kezem. Az arcomról folytak a könnyek, ahogy halványan felidézem apám gyönyörű nevetését. 
-Hé, baj van?-Lewis hangja kis híján a frászt hozta rám. Ráemeltem tekintetem, és irtó szívdöglesztő volt csak egy boxerban, szanaszét álló hajjal. A reggeli mély hangja mindezt csak tetézte.
-Az égvilágon semmi.-hallottam apám hangját a fejemben, ahogy az ő mondatát ismételtem meg.
-Ő jutott eszedbe?-kérdezte lágy hangon. Hevesen megráztam a fejem. Nem akartam, hogy tudjon róla. Erősnek akartam látszani.
De Őt nem tudtam átverni.
Lassan odavánszorgott hozzám, majd letérdelt elém. Kényszerítette, hogy nézzek bele a szemébe. Megölelt.
Úgy sírtam, mint hat évesen. Úgy sírtam, mint egy kisgyerek. A könnyek lefolytak az arcomon, az összes fájdalmamat kisírtam. Lewis pedig csak tartott. Tudta, hogy erre van szükségem. Megérezte, hogy rosszul vagyok. Szarul vagyok. Nem sokára itt lesz apám halálának napja, amit egyre rosszabbul viselek.
Halk dallamra lettem figyelmes.


 Words are flowing out like
Endless rain into a paper cup
They slither wildly as they slip away across the universe.
Pools of sorrow waves of joy
Are drifting through my opened mind
Possessing and caressing me.

Jai Guru Deva. Om
Nothing's gonna change my world
Nothing's gonna change my world
Nothing's gonna change my world
Nothing's gonna change my world

Images of broken light, which
Dance before me like a million eyes,
They call me on and on across the universe.
Thoughts meander like a
Restless wind inside a letter box
They tumble blindly as they make their way across the universe.

Jai Guru Deva. Om
Nothing's gonna change my world
Nothing's gonna change my world
Nothing's gonna change my world
Nothing's gonna change my world

Sounds of laughter, shades of life
Are ringing through my opened ears
Inciting and inviting me.
Limitless undying love, which
Shines around me like a million suns,
It calls me on and on across the universe

Jai Guru Deva, om.
Nothing's gonna change my world
Nothing's gonna change my world
Nothing's gonna change my world
Nothing's gonna change my world

Jai Guru Deva


(A szavak elszállnak, mint
A véget nem érő eső egy papírpohárban.
Megcsúsznak, miközben megelőznek,
És a világegyetemen keresztül elillannak.
A bánat tavacskái, a boldogság hullámai
Sodródnak át nyitott elmémen,
Hogy birtokoljanak, és simogassanak.

Jai guru deva om
Semmi sem változtathatja meg a világom
Semmi sem változtathatja meg a világom
Semmi sem változtathatja meg a világom
Semmi sem változtathatja meg a világom

A megtört fény képei, melyek
Előttem táncolnak, mint millió szempár
Hívnak engem és eltűnnek a világegyetemben.
Gondolatok bolyonganak, mint
A nyughatatlan szél egy levelesládában.
Vakon bukfenceznek, amint
Elkészítik útjukat át a világegyetemen.

Jai guru deva om
Semmi sem változtathatja meg a világom
Semmi sem változtathatja meg a világom
Semmi sem változtathatja meg a világom
Semmi sem változtathatja meg a világom

A Föld nevető árnyainak hangjai
Kört alkotnak nyitott tekintetemen át,
Unszolnak és hívnak,
Végtelen, halhatatlan szerelem, mely
Körülöttem ragyog, mint millió nap,
Hív engem és eltűnik a világegyetemben.

Jai guru deva om
Semmi sem változtathatja meg a világom)

A szavak elszálltak. Nem tudtam beszélni, nem tudtam megszólalni. Anya kedvenc számai közé tartozott ez a szám. És Lewis most énekelte el nekem gyönyörű, tiszta hangon.
-Semmi sem változtathatja meg a világom.-suttogta, és a szemembe nézett. 
-Semmi sem.-mondtam válaszul, egy halvány mosoly kíséretében. 
Leült mellém, a fejemet a vállára hajtottam.
-Elbaszott világ, elbaszott világ...-dúdolta.
-Lewis, mi lesz velünk? Mi van, ha soha nem derül fény apám gyilkosára?
-Shh, Taiszja.
Percek, órák teltek el, és mi még mindig ugyanabban a pózban maradtunk. A nap éppen kelt fel, megvilágítva a gyönyörű égbolt. Ezernyi szín tárult a szemem elé. Lélegzetelállító volt. Ott, abban a szent pillanatban úgy éreztem, minden rendben van. Minden egyenesbe jön. Minden megoldódik.
De mindkettőnk tudta, hogy ez csak egy átmeneti állapot.
Átmeneti állapot, amíg nem jön a következő telefonhívás.
Átmeneti állapot, amíg nem halljuk a rendőrök szirénáját.
Átmeneti állapot, amíg nem jut eszembe az a tény, hogy a nyomkövető Harry birtokában van, és lassan beszélnem kéne vele. 
Ez a pillanat azonban a miénk volt. Senki nem vehette el.  
Fehér fény csapott fel, nyalábjai lassan körbevett minket, elzárva a külvilágtól. És én tökéletesen éreztem magam. Újból az a kislány voltam, mielőtt apa meghalt volna. 
-Köszönöm.-mondtam alig hallgató hangon. Lewis meghallotta, és egy puszit nyomott a fejem búbjára.
-Bármikor, darling.-mosolyogta.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

a dal címe: The Beatles: Across The Universe
a fejezet címének jelentése: emlékek

Harmadik fejezet

Harry
1.rész 3. fejezet

  -Cseszd meg. Egyszerűen csak cseszd meg, Lewis.-suttogtam.
A hotel kijáratánál tömörültünk heten, miután kimentettük a fiúkat. Az előbb hatalmas sikoly rázta meg az egész felső emeletet, így arra következtettünk, hogy megtalálták a holttestet. Ezáltal a rendőrség perceken belül itt lehet, és semmi kedvem még nagyobb balhét csinálni.
Hihetetlenül elbasztuk. Szó szerint elbasztuk. Már rég otthon kéne lennünk, a saját lakásunkban. Ehelyett mi történt? Találkoztam Willel és a One Directionnel, de sajnos, mivel Harry cuki pofáját szét akarták lőni, ezért előbb én végeztem ki egy régi bajtársamat. Az élet néha fura lépéseket hoz.
-Nem cseszem meg. Van egy remek tervem.
-Igen? Mi lenne az? És mi a jó édes francot kezdjünk ezekkel?-bólintottam a fiúk felé. Kikészültek. Harry legszívesebben kirohanna. Érdekes személyiség.
-Ők biztos már hívták a menedzsereket. Úgyis kimentik őket, jézusom. Nyugodj már le.-Lewis keze a vállamon pihent, így próbált nyugtatni.
Ez általában összejön neki, de most nem. Túl sok titok van, túl sok tisztázatlan esemény történt, és ez cseppet sem tetszik. Beszélni akarok Harry-vel. Tudnom kell, hogy miért akarták megölni.
-Beszélni. Akarok. Harryvel. Esküszöm Lewis, ha nem veszed le rólam a kezed, egyenesen a torkodba döfök a késemmel.-odanyúltam a zsebemhez, a kések csörömpölő hangot adtak ki.
-Bocs, jégkirálynő. Nem akartam megsérteni a magánszférádat.-kacsintott szemtelenül, majd visszatért a zár feltöréséhez.
Ránéztem a fiúkra. Louis elővette a telefonját, és halkan suttogott talán a barátnőjének. "Egy gyilkossal vagyok összezárva."
Angliában úgy tudtam, hogy annyira nem vagyok...nos, körözött személy. A fiúk pont az ellenkezőjéről győztek meg. A szőke mindjárt összepisili magát.
A körözött személy fogalma nálunk csak annyit jelent, hogy gyakorlatilag minden börtönbe és intézetbe bedugtak, de semmit nem tudnak ellenem tenni. Anglia kihívás lenne számomra.
Mindig is kalandvágyó voltam. Azt leszámítva, hogy közben végeztem a munkámat, imádtam városokat nézni, és különféle sportot kipróbálni. Tíz éve a box és a tánc a szenvedélyem. Két, teljesen különálló műfaj, de mégis hasonlítanak. Kitartás. Erő. Profizmus. Mozdulatok tökéletessége. Ez mind az, ami jellemezhetné talán az életemet is.
Néha belegondoltam, milyen lehet normális életet élni. Milyen lehet bálokra járni, ott jól lerészegedni, majd másnap egy vadidegen férfi mellett ébredni. Milyen lehet egész nap a tévé előtt ülni, és semmittevéssel tölteni a napot. Nekem egyik se adatott meg, de talán nem is bánom.
Persze ez nem azt jelenti, hogy nekem soha nem volt szórakozásom. A szerelem azonban azon kevés dolgok közé tartozik, amikben még teljesen új vagyok. Oviban voltam egyszer fülig szerelmes, de akkor is egy kőbunkó emberbe. Csak egy éjszakás kalandjaim voltak, és azok is csak addig, amíg nem kaptam új, lehetséges 'apagyilkos' jelölteket.
Ezen kívűl meg nem hinném, hogy lenne hozzám illő férfi. Egyrészt kibírhatatlan vagyok, másrészt engem gyakorlatilag minden idegesít, ami 'cuksi' vagy 'ari'.

-Liam, hívtad Pault?-szólalt meg Harry. Menekülni akar. Látszik rajta, hogy nem sokáig bírja ki itt. Biztos klausztrofóbiás.
-Már vagy negyed órája. Ki kéne mennünk, hátha itt van már.-hangzott a válasz.
Harry, te még nem, gondoltam. 
Éppen indultak kifelé, amikor Harryt finoman hátrahúztam. A többiek természetesen nem vettek észre semmit. 
Lewis rám nézett, bólintott, és Harryre szegezte a tekintetét. 
Ouch. Átható szemek. Harryről csorog az izzadság. Fogalma sincsen, mit keres itt
-Mit akart tőled Will?-kezdtem bele a kihallgatásba.
-Semmit. Nem tudom!-csattant fel Harry.
-Ha nem tudnád, nem kiabálnál. Ki vele.-mosolyogtam rá, hátha így megyek valamire. De egy ránézés is elég volt, levettem, hogy nem sikerült egy éppen kedves mosolyra.
-Féltékeny volt. A pénzemet akarta.
Felnevettem. Will és a pénz?
-Ez viccnek is rossz. Gyerünk, a fiúk biztos már keresnek. De kár lenne, ha hirtelen bejönnének utánad és... puff.-magas hangon szólaltam meg, majd fegyvert formáltam a kezemből, és a saját fejemre szegeztem. Ouch. Harry megijedt.
-Kicseszettül nem tudom, hogy mi van.
Egyenesen a szemembe nézett. Valamit láttam a szemében, de nem tudtam eldönteni, pontosan mit.
-Harold. Vagy ha jobban tetszik, Harry.-tettem hozzá fintorgó képét látva.-ebben a szobában csak te jársz rosszul, ha nem mondasz semmit. Gondolj bele. Will már halott, és ti is azok lesztek. Ez nekem miért rossz?-természetesen elég sok múlott rajta, hiszen elképzelhető, hogy ő a tégla. Vagy ő megoldás első szikrája. Ha viszont nem mond semmit, drasztikusabb módszerekhez kell folyamodnom.
-Nem tudok semmit.
Lewis kirántotta a pisztolyát, de én megráztam a fejem. Még nem.
-Ugyan. Mindenki tisztában van vele, hogy hazudsz.-vigyorogtam.
Pár percet hezitált, de már akkor tudtam, hogy dőlni fog belőle a szó.
-Az egész múlt nyáron történt, turné közben. Minden éjjel megcsörrent a telefonom. Ismeretlen számon. Megelégeltem, felvettem. Azt mondták, menjek le a partra. Nyilván figyeltek, mert a hotelünk 500 méterre volt a parttól. Azt gondoltam, valamilyen hülye rajongó. Tévedtem. Lementem, kettő pasas várt rám. Azt állították, tudok valamit. Az az ember azt mondta, hogy áruljam el, mit tudok rólad, Megan.-megállt, és rámnézett.-Akkoriban a te neved egész Ausztráliában tabu volt, sőt, még most is. Meghökkentem, egy szót sem tudtam kinyögni. Ekkor jött Will, megmentett. Egyezséget kötöttünk.
-De te nem tartottad be.-fejeztem be helyette.
-Igen. És...-nem volt ideje befejezni, mert egy nagy testű ember rontott be. 
-Harry? Mit keresel még mindig itt?-alig láthatóan a szemével ránk célzott, mire lassan megfordult. 
Úgy nézett ki, mint aki menten elájul.
-Elnézést, nem akartam berontani...-dadogott.
-Semmi baj. Legyen szép napja.-mosolyogtam, mire Harry és az az ember, sőt, még Lewis is zavartan nézett.
Megvontam a vállamat. 
Odaléptem Harryhez, megfogtam a vállát. 
A testőr azt hihette, kedvességből. De valójában nem. Egy szó: nyomkövető. Harry nem mondott el mindent, és szükségem van még rá. 
Január 22.-Kedves apa: azt hiszem, közelebb kerültem a gyilkosodhoz.

Második fejezet

Megmentettél
1.rész 2. fejezet 
 
     Az emberi gondolkodás és logika néha fura. Anélkül támadnak, hogy gondolkodtak volna előtte. Egy támadás csak akkor alapos, ha előre gondosan megtervezzük. Még fontosabb, hogy ne legyenek szemtanúk. Amennyiben rengeteg ember van egy adott helyiségben, nem célszerű fegyverrel hadonászni.
Így történt ez most is. A dörrenés után azonnal az ajtóhoz rohantam, várva egy véres harcra. 
Az emberek kint hatalmas zsivajt csaptak, pánik töltötte meg az épületet. Mindenki rohant, amerre csak látott. Ezzel egy gond volt: a rohanás nem vezet semmire, hiszen csak agyontapossák egymást.
Óvatosan kinéztem, de az embereken kívül semmit nem láttam.  Lewis a hátam mögé lopakodott. 
Hirtelen lekapcsolódtak a villanyok.
-Lewis! Hol a francba vagy?
-Itt melletted.-érintette meg a derekam. 
-Jó. Megvan a fegyvered? Hol vannak a lámpák? Vagy egyáltalán van lámpánk?
-Elvileg valahol vannak.-azzal eltűnt. Nagyon reméltem, hogy vannak lámpáink. Sajnos nincsen macskaszemem, így be kell érnem ezzel a hétköznapi szokással, miszerint zseblámpát használok.
Lewis pár perc elteltével újból mellettem volt, de már fénnyel. Amint megvilágítottuk a folyosót, egy lelket sem láttunk. Biztosan elmenekültek már.
Nyugodt szívvel intettem a mellettem álló fiúnak, hogy nincsen baj. Ő kifújta a levegőt, majd rávetette magát a kanapéra. Én is követtem a példáját, de még mindig hegyeztem a fülemet.
Nem hittem el, hogy csak valamelyik kölyök szórakozott.
-Lewis!-szólítottam.
-Hm?-álmos fejével rám tekintett, amiből azonnal levágtam, hogy aludni készült.
-Szerinted már észrevették, hogy eltűntünk?
-Biztosra mehetsz, hogy már az elnök is tud róla.-vigyorgott. Felnevettem. 
Lewis az egyetlen barátom. Talán azért, mert az ő elméje sem teljesen komplett. Vagy azért, mert bármikor segít nekem. Soha nem néztem rá úgy, mint egy igazi férfira.
Most viszont, így fekvő pózban meglehetősen helyesnek találtam. Enyhén borostás arc, gyönyörű kék szemek, szemtelen mosoly. Valójában telitalálat.
Ha nem lenne olyan, mint a testvérem, talán szerelmes lennék. Talán.

Arra ébredtem, hogy a folyosón valaki sutyorog valamit a másiknak. Azonnal kipattantak a szemeim, és felugrottam az ágyból, az egyik kezembe a pisztolyomat vettem.
Az ajtóhoz osontam, és hallgatóztam.
-...Soha nem tudhatja meg. Meg is ölne.-mondta az egyik.
-Talán te is félsz tőle?-kuncogott a másik. Ennyit hallottam a beszélgetésből. Nagy valószínűséggel elmentek. 
Lenyomtam a kilincset, és kirontottam.
A két férfi azonnal megfordult, majd a kopasz férfi üvöltött, és lőtt.
A lövés váratlanul ért, de még így is sikerült elugranom.
A lövés hatására az emberek rémülten lestek ki a szobájukból, mire a két férfi eszeveszett lövöldözésbe kezdett. Kihasználva az időt, gyorsan felébresztettem Lewis-t. 
Újból a folyosón voltunk, ott azonban óriási felfordulás volt újból. 
-Most mit csináljunk? Haljon meg mindenki vagy csak az a két férfi?-mondta Lewis nyugodt hangszínnel. Némi habozás után válaszoltam.
-Szerintem elég lesz a két férfit. Még a végén címlapra kerülünk.-viccelődtem.
A szomszéd szobából öt fiú lépett. Az egyiken csak egy alsógatya volt. 
-Buzik.-morogta Lewis.
-Ismered őket?
-Ja. Valamilyen buzi bandában játszanak. One Direction, vagy mi.-értetlen arcot vághattam, mert Lewis kiröhögött.-Most lepődjek meg, amiért nem tudod, hogy miről beszélek?
Válaszul csak egy szemforgatást kapott.
Felmértem a szituációt, és meglepődve tapasztaltam, hogy a folyosón gyakorlatilag vérfürdő van, ugyanis a férfiak kegyetlenek. Túl kegyetlenek. 
Visszafordult hozzánk, és kiszemelte magának az öt fiút.
-Kussoljatok be!-kiabálta, mire mindenki elhalkult. Feszült csend következett be, itt-ott elfojtott sírás hallattszódott.
A férfiak lassan idevánszorogtak, majd végigmérték a göndör hajú magas fiút.
-Harry. Tudod milyen régóta kereslek?-vicsorgott.
Mint megtudtam, Harry ijedten nézett rá, és lassan hátrálni kezdett. Amatőr. 
A férfi persze azonnal elkapta, és a fejéhez szorította a fegyvert. A bandatársai hőbörögtek, de egy lépést sem tettek. Túlságosan féltek.
Ezután rám szegezte tekintetét, majd felismerés suhant át az arcán. Rémült tekintettel nézett rám és a pisztolyomra, mielőtt megszólalt volna.
-Megan. Még mindig ugyanolyan fagyos a tekinteted.-suttogta. Először bután néztem rá. De utána felvillogott előttem a neve: Will. Régebben együtt dolgoztunk, de hűtlen volt. Azt hittem, hogy már rég hallott.
-Will? Te még életben vagy?-szólaltam meg rekedtes hanggal, majd röhögőgörcs kínzott.-Komolyan azt hiszed magadról hogy... hogy egy gengszter vagy?
-Le fogom lőni!-fenyegetőzött.
-És az szerinted hol érdekel? Most láttam először, Lewistól tudtam meg, hogy a  One Selection-be játszik.
-One Direction.-szólt közbe halkan Harry. Szúrós pillantást vetek felé, azt sugallva, hogy fogja be.
Másodperceken múlt Harry élete. Will kibiztosította a fegyverét, és már lőni készült, ám túl lassú volt.
Lelőttem, utána a haverját is. Nem bíztam semmit a véletlenre.
A két férfi hátraesett. Megmértem a pulzusukat, de nem mutatott semmilyen életjelet.
Ez van, ha valaki felidegesít.
Harry rettegve nézett rám. Bizonyára tudta, ki vagyok, és most attól fél, hogy ő se végzi másképp, mint Willék.
De nem. Eldöntöttem, őt életben hagyom, nem zargat senkit.
-Azonnal el kell tűnnünk innen.-szólalt meg először Lewis. Bólintottam, és kihoztam a cuccainkat a szobából. Már majdnem a kijáratnál voltam, amikor a barátom megszólalt.
-Nem kéne őket is elvinni? Itt nekem valami nagyon bűzlik. Miért keresték pont Harry-t? És miért jöttek ide? Ne nézz rám így. Nem hagyhatjuk őket itt a szarba. Kérlek.
-Az előbb még lebuziztad őket.-vontam kérdőre.
-Én azért nem vagyok olyan elcseszett mint te.
Válaszra se méltattam őt, csak intettem egyet.
Rossz érzetem támadt. Valami nincsen rendben. Harry tényleg az, akinek mutatja magát?
Will milyen szervezetbe volt? Miért van baljós előérzetem?

Első fejezet

(Ajánlott zene)

New York
NY CITY, USA, NAPJAINKBAN



-Tehát, hogy is volt az a dal? "Hej, élet, be jó élet, ennél szebb sem lehet..."-énekelte jókedvűen drága fogságbeli barátom, Lewis. Régóta vagyunk barátok.
Egy év és tizenegy hónap. Ennyi ideje vagyunk most az amerikaiak szerint a legjobb, és legkeményebb diliházban. Nos, valójában pofonegyszerű kiszökni innen, csak kell hozzá jó meglátás és egy részletes alaprajz az épületről.
A szökést valójában már régóta tervezzük, de túlságosan leköt minket a személyzet kinevetése, és a pszichiáterek kikészítése.
Mielőtt idehurcoltak volna, Ausztráliában voltam börtönben emberölés miatt. Igazából a rendőrség is félt tőlem, de ekkor még azt hitték, hogy megfékezhetnek. Szegény tudatlanok úgy gondolták, hogyha bedugnak egy koszos, büdös, ígénytelen dutyiházba, attól megjavulok és szent leszek. A mai napig ezen röhögünk Lewisszal.
Azon felül, hogy embert öltem, azért zártak be, mert szerintük egy kisebb szervezetben árulok illegális tudatmódosító szereket. Rossz feltételezés, hiszen tudhatnák: a profik nem szórakoznak drogokkal, se alkohollal. Feleslegesek, mert nekem mindig észnél kell lenni. Meg általánosítva ezek a drogok kispályásoknak valók. Azoknak, akiknek nincsen életcéljuk, és nem becsülik meg eléggé azt.
Én sem becsülöm az életemet, azonban van egy életcélom: megölni apám gyilkosát. Régen volt, de nekem még mindig a fejemben van az a jelenet. Akkor fogadtam meg, hogy megbosszulom.
Anyámat az eset utána klinikára kellett vinni, és én mindössze hat évesen egyedül maradtam, viszont árvaházba nem mentem. Nem akartak elfogadni: ki akarná ápolni a legendás maffiafőnök, Raven East lányát? Féltek tőle. Így féltek tőlem is, és most belátom: talán nem volt alaptalan. Ugyanarra a sorsra jutottam mint apám, csak nem kényszerből tettem mindezt, hanem apámért. Ő nem ölt embert, csupán irányított. Én ölök, irányítok, és uralkodok. Az oka , hogy idevittek, az embertelen körülmények. Szebb belátásra akartak bírni annak ellenére, hogy a nővérek remegő kezekkel jöttek be a szobába. Szobába? Akarom mondani vasketrecbe.
Apámnak mindig erős akarata volt. Szinte az összes tulajdonságát örököltem, egyedül az őszinteséget nem. Szemrebbenés nélkül hazudok. Néha úgy, hogy észre se veszem. Nem tehetek róla, én ilyennek születtem. Mások csillogó, méregdrága autóra vágytak. Pompás, fényűző életre.
Ugyan sok pénzt költök, de azt általában fegyverekre. Természetesen ruhákra is. Nem hozok apámra szégyent. Ő örökké él.
Amint kijutok innen, tovább folytatom a keresést. 
-Megan, ide tudnál jönni? Azt hiszem jön valaki.-szólalt meg percekkel később Lewis.
-Miről beszélsz? Nincs ott senki, barom.-válaszoltam.
-Rendben, figyelmen kívül hagyom, hogy épp most lettem lebarmozva, szívesen.-vigyorgott.
Lewisszal akkor lettünk jóba, amikor három évvel ezelőtt New Orleansban tevékenykedtem. Ő éppen egy verekedésbe bonyolódott, amit én nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
Odamentem, és mindenki azonnal elhallgatott. Még Lewis is. Igen, volt egy "kis" hírnevem: az újságokban vérengző pszichónak neveztek, valahol meg csak A  pszichónak. Világszerte rettegnek tőlem és a maffiától.
-Mit akarunk pontosan csinálni? Lekapcsolni az áramot, betörni az ajtókat, megölni a főnököt, vagy kevésbé piszkos melóra vágysz?-tette fel a kérdést barátom percekkel később.
-Nem. Ez egyszerű eset. Csak kapcsold ki az egész biztonsági rendszert, én addig megkeresem a hátsó kijáratot. A 245. szobánál várlak. Tudod, ahol volt az a fura gyerek.-hadartam le neki az információkat.
Mindig is tudtam, hogy jó csapatot alkotunk. A segítségemre volt bármely helyzetben. A legjobb terveket együtt eszeltük és viteleztük ki. Rendkívüli képességei vannak. Bármely szituációt könnyedén megold. Az ő tanácsai első osztályúak.
-Mikor kezdjük?
-Nézzük csak...most pontosan 22:15 van. Tizenegyre a biztonságiak az esetek nagy részében kiütik magukat. Még két utcával arrébb is lehet hallani a horkolásukat. Tehát a megfelelő időpont tizenegy után öt perccel. Rendben?-kérdeztem.
-Igen is, főnökasszony.-vigyorgott.
-Na azért!
-És hogyan jutunk ki? Az ajtó le van zárva. Még kilincs sincsen!-hitetlenkedett Lewis.
-Jó kérdés.-körülnéztem a szobában, hátha van valamilyen kapaszkodó.-felugrok a hátadra,jó? Szerintem van ott valami.
A plafonon egy kisebb nyílás volt, amit kinyitottam.
-Létra!-kiáltottam. Felmásztunk arra. A szellőzőrendszerben találtuk magunkat.
-Jobbra!-mondta Lewis.
-Miért nem balra?
-Női megérzés.-nevetett.
Igaza volt, ugyanis a folyosón kötöttünk ki. 22:37. Még van néhány perc tizenegyig.


***

-Három, kettő, egy. Nyomás. Körülbelül öt perced van, hogy megtaláld a hátsó kijáratot, mert maximum csak tíz percig tudnak működni a vörös lámpák. Beriaszt, ha annál tovább nem kap jelt.-közölte velem Lewis. A vörös lámpák egy csúcstechnológiával kifejlesztett kamerarendszer. Amennyiben a normális kamerák nem működnek, belépnek a vörösök, és rögzíti minden lépésünket. Tíz perc után beriaszt a rendőrségnek, akik rövid időn belül szirénázva megérkeznek. Mi pedig addig már csak egy árnyék leszünk, egy tovatűnő fény.
Elkezdtem jobb irányba rohanni. Az építészek általában az épületek jobb szárnyába szokták építeni a kijáratokat, attól függ, hogy hányadik hosszúsági fokon helyezkedik el. Rém egyszerű, ha valaki megérti a gondolkodásmódot. Egy jó terv kidolgozásának alapja, hogy tudjunk gondolkozni mások agyával. Amint ez megvan, gyerekjáték.
Elhaladtam a 245. szoba ajtaja előtt. Elmerengtem egy percig, mire eszembe jutott egy briliáns ötlet. 
Fogtam a szikémet, majd a szivacsba-ami a falat védi, adott dühkitörések ellen-, karcoltam a monogramunkat, dátumot, üdvözletet.

ITT JÁRT M.SZ. ÉS L.P. MEGJEGYZÉS: BELELÁTTAM A BIZTONSÁGIAK SZÁJÁBA, MIKÖZBEN HORKOLTAK. JOBB RENDSZER KIALAKÍTÁSA JAVASOLT
A SOHA VISZONT LÁTÁSRA. 2013

Büszkén néztem a mesterművemre, majd folytattam utamat. Néhány perc múltán meg is találtam a híres kijáratot, ami pechemre be volt zárva. Egy okos ember mindig hord magánál hajcsatot. Fogtam a hullámcsatot, belecsúsztattam a kulcslyukba. Kettő elfordítás jobbra, egy balra, kétszer felhúzom, egyszer le, még egyszer balra, és voilá! Kinyílt.
Hátrapillantottam. Lewis már itt volt velem.
-Készen állsz a szabadság ízére?-kérdeztem tőle.
-Naná!

***

 
"Szabad csak akkor vagy, ha nem vagy szolgája még magadnak sem."
A szabadságot talán a madárhoz lehetne hasonlítani. Bármikor kitárhatja szárnyait, és elrepülhet bármerre. Nincsenek kötöttségek, nincsenek kompromisszumok, nincsenek küldetések.
Én szabadabb vagyok most, mint valaha is voltam. Egy különleges bizsergés járta át a testemet. Talán boldogság, izgatottság lehetett.
Kiléptünk az undorító intézet ajtaján, és rohantunk. Lewis látott egy jobbfajta hotelt, ahol megszállhatunk éjszakára, mert fáradtak voltunk.

A hotel gyönyörű volt és tágas. Modern eleganciát sugároztak a bézsre meszelt falak, a hatalmas csillárok, a sok üvegajtó és a márvánnyal borított oszlopok.
A recepciós nő hamar felismert minket, ugyanis egy szó nélkül átadta nekünk a legjobb lakosztályt. Még fizetnünk se kellett semmit. 
-Atyám, ez szép!-kiáltott fel Lewis, már a lakosztályban.
-Láttad a csajt? Nagyon megijedhetett szegény.-röhögtem, azonban ennek egy hatalmas fegyver dörrenés vetett véget. Gyorsan Lewis felé kaptam a fejem, aki értetlenül megvonta a vállát.
-Hol vannak a fegyverek?
-Kék táska.-felelte Lewis. Elővettem a kicsikéimet, egyet barátom kezébe nyomtam, majd leültünk. Vártuk, hogy mi fog következni.

Be kell ismernem valamit: nem hittem volna, hogy egyszer én fogom megmenteni egy ember életét. Megtörtént a csoda. Megmentettem egy embert.