2014. 01. 24.

Fontos!

A blog apróbb változtatásokon esett át...
Kezdjük is az elsővel: Megan neve mostantól Megan Taiszja Sztyepanov, orosz származású.(Apai ágon, így tud oroszul is. A prológusban az apjával nem angolul, hanem oroszul beszélgetnek, anyjával-mivel ő amerikai-angolul beszélnek.)
Megan karakterét ezentúl nem Perrie Edwards, hanem Candice Swanepoel alakítja.
ééés... a következő rész hamarosan fent lesz. xoxo

u.i.: a design is megújult.:)

Negyedik fejezet

Memories 
воспоминания
 1. rész.4. fejezet 


Imádtam Lewis lakásában lakni. Californiában helyezkedett el, a tengerpart mentén, és elképesztően ízlésesen volt berendezve. Gyönyörű, nagy ablakok, fényes nappali. Letisztultság uralkodott a házban, de még is modern.
Miután Harry egy nyomkövetővel gazdagabb lett, Lewis felhívta egyik haverját, aki elvitt minket kocsival LA-be. Az út kínosan telt. Nos, mondjuk úgy, hogy nem szeretem a felvágós embereket. Josh-ugyanis így hívták-határozottan az volt. Arról fecsegett, hogy bizony a Calvin Klein jobb, mint a Hugo Boss. Engem ez a téma hidegen hagyott, de mivel hozzá kellett szólnom a felvetéshez, brutál veszekedés alakult ki. 

Feljegyzés 1.: Josh utálja a Hugo Boss márkát.
Feljegyzés 2.: minden második mondata a "szétloccsantom az agyát."
Feljegyzés 3.: ha egyszer újból találkoznom kell ezzel a barommal, én is "szétloccsantom az agyát."

Egy szerdai nap vette éppen kezdetét. Lewis még nagyban aludt, hiszen csak hat óra volt. Korán keltem, isten tudja miért. Rám törtek az emlékek, és ezen a borongós, ködös, egyhangú időjárás sem segített. 

/-Anyu, mit csinálnak a kacsák, ha befagy a tó?-mondta a pici, öt éves Megan. Szeretett olvasni. Apja már az iskola előtt megtanította olvasni, hiszen úgy vélte, az olvasást nem lehet elég korán elkezdeni.
Annak ellenére, hogy egy bűnöző volt, rendkívüli eszével mindenkit levett a talpáról. Senki nem gondolta volna pont róla, hogy ő A Tégla. Tökéletes család voltak, és nem csak a látszat kedvéért. Valóban ők voltak a szeretet jelképe. A hercegnőjük mindent megkapott, amit csak kívánt. Az óvodában sokszor gúnyolták, természetesen féltékenységből.
De Megant ezt egyáltalán nem zavarta. Ő elvolt a saját, megteremtett világában. Nem foglalkozott másokkal, csupán egy barátnője volt, de ők elköltöztök még iskolakezdés előtt Skóciába.
-Nem tudom, Megan. Majd ha nagyobb leszel, elolvasod a könyvet.-kacsintott pajkosan Mary, Meg anyukája. 
A vacsora tálalva volt. Raven egész nap itthon volt, mert nem volt munkája. Az ellenséges banda egy időre felhagytak a zaklatásukkal, de ez nem tarthat sokáig. 
Akkoriban kettő banda volt a világon. Az egyiket maffiának a hívták, a másikat sátánistáknak. Állandó harcban voltak egymással. A megalakulásuk időpontja a 17.-18. század körül lehetett. Senki nem tudta, hogyan, ahogy azt se, miért. Ebbe vagy beleszülettél, és a banda feje lettél, vagy rettegve kellett leélned mindennapjaidat.
Ravent és a családját különc emberekként ismerték. A nagypapa katona volt, mielőtt lelőtték volna a második világháborúban a nácik. Ő is a maffiához tartozott, így Ravennek nem volt választása. Ő, a kedves, ártatlan, szófogadó kisfiú. Gyorsan kellett felnőnie, hiszen a családja számított rá. A nagypapa halála egyértelművé tették számára, hogy küzdenie kell az életéért. 
Maryvel akkor találkoztak, amikor a nő egy dél-californiai bárban dolgozott. Fiatalok voltak, tele voltak energiával. Mary azonban nem volt tisztában, hogy Raven valójában kicsoda. Szándékosan nem árulta el Marynek, hogy ő bizony egy "Sztyepanov". Ez a randijuk után került először napvilágra, de Mary nem menekült el. A szerelem csodákra képes, és ezt ő jól tudta. Tisztában volt vele, hogy nehéz lesz. De Ravenért feladott mindent, amit addig felépített magának, és Oroszországba költözött vele együtt. 
Ettől kezdve az események felgyorsultak: Mary terhes lett, és házasságot kötöttek.
Megan azületése egy ajándék volt számukra: szerelmük gyümölcse.
Azonban hamar be kellett látni, hogy Megan Amerikában többre fogja vinni, így elköltöztek New Yorkba, reménykedve egy szebb jövőben.
De a rosszfiúk mindenütt ott voltak. Ravent egy kettőre megtalálták, és be kellett látniuk: ha egyszer egy bandában vagy, nincsen escape. Nincsen kikapcs gomb, nem lehet bezárni az adott weblap(=értsd itt: élettörténet) ablakát. 
-Mi a vacsora, darling?-szólalt meg hosszú percek után Raven.
-A kedvencetek. A homár spaghetti tálalva!-Mary arca ragyogott, ám Raven valamiért szomorú volt.
-Valami baj van,  милый? (=kedvesem)
-Az égvilágon semmi.-mosolygott erőltetetten./

Egy árva könnycsepp gördült le az arcomon. Apa talán már akkor tudta, hogy meg fogják ölni. Miért nem tett ellene semmit? Engem akart óvni?
Bármit megtennék azért, ha csak egy pillanatra visszamehetnék azokba az időkbe, amikor ő még élt. 
Nem akartam ilyen kegyetlenné válni. Soha nem akartam embereket bántani. A régi Megant már kiölték az emberek. Kiölte a szívemből a szeretetet az a bizonyos nap, amikor apám eltávozott az élők sorából.
Csak azért vállaltam el a vezető pozíciót a maffiánál, mert így én ellenőrzök és parancsolok mindent/mindenkit. 
Igazság szerint csak azért lettem tag, mert meg akarom találni apám kicseszett gyilkosát. De kit áltatok? Nem is lett volna más választásom. A sorsom már akkor meg volt írva, mielőtt megszülettem volna. 
A dolgok viszont kezdtek kicsúszni az irányításom alól: valami nem stimmelt, és mi sem bizonyította ezt jobban, mint Harry felbukkanása és Will halála. Már nem a maffia dolgoz nekem, hanem én dolgozok nekik. Változtatnom kell.
Lassan ökölbe szorítottam a kezem. Az arcomról folytak a könnyek, ahogy halványan felidézem apám gyönyörű nevetését. 
-Hé, baj van?-Lewis hangja kis híján a frászt hozta rám. Ráemeltem tekintetem, és irtó szívdöglesztő volt csak egy boxerban, szanaszét álló hajjal. A reggeli mély hangja mindezt csak tetézte.
-Az égvilágon semmi.-hallottam apám hangját a fejemben, ahogy az ő mondatát ismételtem meg.
-Ő jutott eszedbe?-kérdezte lágy hangon. Hevesen megráztam a fejem. Nem akartam, hogy tudjon róla. Erősnek akartam látszani.
De Őt nem tudtam átverni.
Lassan odavánszorgott hozzám, majd letérdelt elém. Kényszerítette, hogy nézzek bele a szemébe. Megölelt.
Úgy sírtam, mint hat évesen. Úgy sírtam, mint egy kisgyerek. A könnyek lefolytak az arcomon, az összes fájdalmamat kisírtam. Lewis pedig csak tartott. Tudta, hogy erre van szükségem. Megérezte, hogy rosszul vagyok. Szarul vagyok. Nem sokára itt lesz apám halálának napja, amit egyre rosszabbul viselek.
Halk dallamra lettem figyelmes.


 Words are flowing out like
Endless rain into a paper cup
They slither wildly as they slip away across the universe.
Pools of sorrow waves of joy
Are drifting through my opened mind
Possessing and caressing me.

Jai Guru Deva. Om
Nothing's gonna change my world
Nothing's gonna change my world
Nothing's gonna change my world
Nothing's gonna change my world

Images of broken light, which
Dance before me like a million eyes,
They call me on and on across the universe.
Thoughts meander like a
Restless wind inside a letter box
They tumble blindly as they make their way across the universe.

Jai Guru Deva. Om
Nothing's gonna change my world
Nothing's gonna change my world
Nothing's gonna change my world
Nothing's gonna change my world

Sounds of laughter, shades of life
Are ringing through my opened ears
Inciting and inviting me.
Limitless undying love, which
Shines around me like a million suns,
It calls me on and on across the universe

Jai Guru Deva, om.
Nothing's gonna change my world
Nothing's gonna change my world
Nothing's gonna change my world
Nothing's gonna change my world

Jai Guru Deva


(A szavak elszállnak, mint
A véget nem érő eső egy papírpohárban.
Megcsúsznak, miközben megelőznek,
És a világegyetemen keresztül elillannak.
A bánat tavacskái, a boldogság hullámai
Sodródnak át nyitott elmémen,
Hogy birtokoljanak, és simogassanak.

Jai guru deva om
Semmi sem változtathatja meg a világom
Semmi sem változtathatja meg a világom
Semmi sem változtathatja meg a világom
Semmi sem változtathatja meg a világom

A megtört fény képei, melyek
Előttem táncolnak, mint millió szempár
Hívnak engem és eltűnnek a világegyetemben.
Gondolatok bolyonganak, mint
A nyughatatlan szél egy levelesládában.
Vakon bukfenceznek, amint
Elkészítik útjukat át a világegyetemen.

Jai guru deva om
Semmi sem változtathatja meg a világom
Semmi sem változtathatja meg a világom
Semmi sem változtathatja meg a világom
Semmi sem változtathatja meg a világom

A Föld nevető árnyainak hangjai
Kört alkotnak nyitott tekintetemen át,
Unszolnak és hívnak,
Végtelen, halhatatlan szerelem, mely
Körülöttem ragyog, mint millió nap,
Hív engem és eltűnik a világegyetemben.

Jai guru deva om
Semmi sem változtathatja meg a világom)

A szavak elszálltak. Nem tudtam beszélni, nem tudtam megszólalni. Anya kedvenc számai közé tartozott ez a szám. És Lewis most énekelte el nekem gyönyörű, tiszta hangon.
-Semmi sem változtathatja meg a világom.-suttogta, és a szemembe nézett. 
-Semmi sem.-mondtam válaszul, egy halvány mosoly kíséretében. 
Leült mellém, a fejemet a vállára hajtottam.
-Elbaszott világ, elbaszott világ...-dúdolta.
-Lewis, mi lesz velünk? Mi van, ha soha nem derül fény apám gyilkosára?
-Shh, Taiszja.
Percek, órák teltek el, és mi még mindig ugyanabban a pózban maradtunk. A nap éppen kelt fel, megvilágítva a gyönyörű égbolt. Ezernyi szín tárult a szemem elé. Lélegzetelállító volt. Ott, abban a szent pillanatban úgy éreztem, minden rendben van. Minden egyenesbe jön. Minden megoldódik.
De mindkettőnk tudta, hogy ez csak egy átmeneti állapot.
Átmeneti állapot, amíg nem jön a következő telefonhívás.
Átmeneti állapot, amíg nem halljuk a rendőrök szirénáját.
Átmeneti állapot, amíg nem jut eszembe az a tény, hogy a nyomkövető Harry birtokában van, és lassan beszélnem kéne vele. 
Ez a pillanat azonban a miénk volt. Senki nem vehette el.  
Fehér fény csapott fel, nyalábjai lassan körbevett minket, elzárva a külvilágtól. És én tökéletesen éreztem magam. Újból az a kislány voltam, mielőtt apa meghalt volna. 
-Köszönöm.-mondtam alig hallgató hangon. Lewis meghallotta, és egy puszit nyomott a fejem búbjára.
-Bármikor, darling.-mosolyogta.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

a dal címe: The Beatles: Across The Universe
a fejezet címének jelentése: emlékek

Harmadik fejezet

Harry
1.rész 3. fejezet

  -Cseszd meg. Egyszerűen csak cseszd meg, Lewis.-suttogtam.
A hotel kijáratánál tömörültünk heten, miután kimentettük a fiúkat. Az előbb hatalmas sikoly rázta meg az egész felső emeletet, így arra következtettünk, hogy megtalálták a holttestet. Ezáltal a rendőrség perceken belül itt lehet, és semmi kedvem még nagyobb balhét csinálni.
Hihetetlenül elbasztuk. Szó szerint elbasztuk. Már rég otthon kéne lennünk, a saját lakásunkban. Ehelyett mi történt? Találkoztam Willel és a One Directionnel, de sajnos, mivel Harry cuki pofáját szét akarták lőni, ezért előbb én végeztem ki egy régi bajtársamat. Az élet néha fura lépéseket hoz.
-Nem cseszem meg. Van egy remek tervem.
-Igen? Mi lenne az? És mi a jó édes francot kezdjünk ezekkel?-bólintottam a fiúk felé. Kikészültek. Harry legszívesebben kirohanna. Érdekes személyiség.
-Ők biztos már hívták a menedzsereket. Úgyis kimentik őket, jézusom. Nyugodj már le.-Lewis keze a vállamon pihent, így próbált nyugtatni.
Ez általában összejön neki, de most nem. Túl sok titok van, túl sok tisztázatlan esemény történt, és ez cseppet sem tetszik. Beszélni akarok Harry-vel. Tudnom kell, hogy miért akarták megölni.
-Beszélni. Akarok. Harryvel. Esküszöm Lewis, ha nem veszed le rólam a kezed, egyenesen a torkodba döfök a késemmel.-odanyúltam a zsebemhez, a kések csörömpölő hangot adtak ki.
-Bocs, jégkirálynő. Nem akartam megsérteni a magánszférádat.-kacsintott szemtelenül, majd visszatért a zár feltöréséhez.
Ránéztem a fiúkra. Louis elővette a telefonját, és halkan suttogott talán a barátnőjének. "Egy gyilkossal vagyok összezárva."
Angliában úgy tudtam, hogy annyira nem vagyok...nos, körözött személy. A fiúk pont az ellenkezőjéről győztek meg. A szőke mindjárt összepisili magát.
A körözött személy fogalma nálunk csak annyit jelent, hogy gyakorlatilag minden börtönbe és intézetbe bedugtak, de semmit nem tudnak ellenem tenni. Anglia kihívás lenne számomra.
Mindig is kalandvágyó voltam. Azt leszámítva, hogy közben végeztem a munkámat, imádtam városokat nézni, és különféle sportot kipróbálni. Tíz éve a box és a tánc a szenvedélyem. Két, teljesen különálló műfaj, de mégis hasonlítanak. Kitartás. Erő. Profizmus. Mozdulatok tökéletessége. Ez mind az, ami jellemezhetné talán az életemet is.
Néha belegondoltam, milyen lehet normális életet élni. Milyen lehet bálokra járni, ott jól lerészegedni, majd másnap egy vadidegen férfi mellett ébredni. Milyen lehet egész nap a tévé előtt ülni, és semmittevéssel tölteni a napot. Nekem egyik se adatott meg, de talán nem is bánom.
Persze ez nem azt jelenti, hogy nekem soha nem volt szórakozásom. A szerelem azonban azon kevés dolgok közé tartozik, amikben még teljesen új vagyok. Oviban voltam egyszer fülig szerelmes, de akkor is egy kőbunkó emberbe. Csak egy éjszakás kalandjaim voltak, és azok is csak addig, amíg nem kaptam új, lehetséges 'apagyilkos' jelölteket.
Ezen kívűl meg nem hinném, hogy lenne hozzám illő férfi. Egyrészt kibírhatatlan vagyok, másrészt engem gyakorlatilag minden idegesít, ami 'cuksi' vagy 'ari'.

-Liam, hívtad Pault?-szólalt meg Harry. Menekülni akar. Látszik rajta, hogy nem sokáig bírja ki itt. Biztos klausztrofóbiás.
-Már vagy negyed órája. Ki kéne mennünk, hátha itt van már.-hangzott a válasz.
Harry, te még nem, gondoltam. 
Éppen indultak kifelé, amikor Harryt finoman hátrahúztam. A többiek természetesen nem vettek észre semmit. 
Lewis rám nézett, bólintott, és Harryre szegezte a tekintetét. 
Ouch. Átható szemek. Harryről csorog az izzadság. Fogalma sincsen, mit keres itt
-Mit akart tőled Will?-kezdtem bele a kihallgatásba.
-Semmit. Nem tudom!-csattant fel Harry.
-Ha nem tudnád, nem kiabálnál. Ki vele.-mosolyogtam rá, hátha így megyek valamire. De egy ránézés is elég volt, levettem, hogy nem sikerült egy éppen kedves mosolyra.
-Féltékeny volt. A pénzemet akarta.
Felnevettem. Will és a pénz?
-Ez viccnek is rossz. Gyerünk, a fiúk biztos már keresnek. De kár lenne, ha hirtelen bejönnének utánad és... puff.-magas hangon szólaltam meg, majd fegyvert formáltam a kezemből, és a saját fejemre szegeztem. Ouch. Harry megijedt.
-Kicseszettül nem tudom, hogy mi van.
Egyenesen a szemembe nézett. Valamit láttam a szemében, de nem tudtam eldönteni, pontosan mit.
-Harold. Vagy ha jobban tetszik, Harry.-tettem hozzá fintorgó képét látva.-ebben a szobában csak te jársz rosszul, ha nem mondasz semmit. Gondolj bele. Will már halott, és ti is azok lesztek. Ez nekem miért rossz?-természetesen elég sok múlott rajta, hiszen elképzelhető, hogy ő a tégla. Vagy ő megoldás első szikrája. Ha viszont nem mond semmit, drasztikusabb módszerekhez kell folyamodnom.
-Nem tudok semmit.
Lewis kirántotta a pisztolyát, de én megráztam a fejem. Még nem.
-Ugyan. Mindenki tisztában van vele, hogy hazudsz.-vigyorogtam.
Pár percet hezitált, de már akkor tudtam, hogy dőlni fog belőle a szó.
-Az egész múlt nyáron történt, turné közben. Minden éjjel megcsörrent a telefonom. Ismeretlen számon. Megelégeltem, felvettem. Azt mondták, menjek le a partra. Nyilván figyeltek, mert a hotelünk 500 méterre volt a parttól. Azt gondoltam, valamilyen hülye rajongó. Tévedtem. Lementem, kettő pasas várt rám. Azt állították, tudok valamit. Az az ember azt mondta, hogy áruljam el, mit tudok rólad, Megan.-megállt, és rámnézett.-Akkoriban a te neved egész Ausztráliában tabu volt, sőt, még most is. Meghökkentem, egy szót sem tudtam kinyögni. Ekkor jött Will, megmentett. Egyezséget kötöttünk.
-De te nem tartottad be.-fejeztem be helyette.
-Igen. És...-nem volt ideje befejezni, mert egy nagy testű ember rontott be. 
-Harry? Mit keresel még mindig itt?-alig láthatóan a szemével ránk célzott, mire lassan megfordult. 
Úgy nézett ki, mint aki menten elájul.
-Elnézést, nem akartam berontani...-dadogott.
-Semmi baj. Legyen szép napja.-mosolyogtam, mire Harry és az az ember, sőt, még Lewis is zavartan nézett.
Megvontam a vállamat. 
Odaléptem Harryhez, megfogtam a vállát. 
A testőr azt hihette, kedvességből. De valójában nem. Egy szó: nyomkövető. Harry nem mondott el mindent, és szükségem van még rá. 
Január 22.-Kedves apa: azt hiszem, közelebb kerültem a gyilkosodhoz.

Második fejezet

Megmentettél
1.rész 2. fejezet 
 
     Az emberi gondolkodás és logika néha fura. Anélkül támadnak, hogy gondolkodtak volna előtte. Egy támadás csak akkor alapos, ha előre gondosan megtervezzük. Még fontosabb, hogy ne legyenek szemtanúk. Amennyiben rengeteg ember van egy adott helyiségben, nem célszerű fegyverrel hadonászni.
Így történt ez most is. A dörrenés után azonnal az ajtóhoz rohantam, várva egy véres harcra. 
Az emberek kint hatalmas zsivajt csaptak, pánik töltötte meg az épületet. Mindenki rohant, amerre csak látott. Ezzel egy gond volt: a rohanás nem vezet semmire, hiszen csak agyontapossák egymást.
Óvatosan kinéztem, de az embereken kívül semmit nem láttam.  Lewis a hátam mögé lopakodott. 
Hirtelen lekapcsolódtak a villanyok.
-Lewis! Hol a francba vagy?
-Itt melletted.-érintette meg a derekam. 
-Jó. Megvan a fegyvered? Hol vannak a lámpák? Vagy egyáltalán van lámpánk?
-Elvileg valahol vannak.-azzal eltűnt. Nagyon reméltem, hogy vannak lámpáink. Sajnos nincsen macskaszemem, így be kell érnem ezzel a hétköznapi szokással, miszerint zseblámpát használok.
Lewis pár perc elteltével újból mellettem volt, de már fénnyel. Amint megvilágítottuk a folyosót, egy lelket sem láttunk. Biztosan elmenekültek már.
Nyugodt szívvel intettem a mellettem álló fiúnak, hogy nincsen baj. Ő kifújta a levegőt, majd rávetette magát a kanapéra. Én is követtem a példáját, de még mindig hegyeztem a fülemet.
Nem hittem el, hogy csak valamelyik kölyök szórakozott.
-Lewis!-szólítottam.
-Hm?-álmos fejével rám tekintett, amiből azonnal levágtam, hogy aludni készült.
-Szerinted már észrevették, hogy eltűntünk?
-Biztosra mehetsz, hogy már az elnök is tud róla.-vigyorgott. Felnevettem. 
Lewis az egyetlen barátom. Talán azért, mert az ő elméje sem teljesen komplett. Vagy azért, mert bármikor segít nekem. Soha nem néztem rá úgy, mint egy igazi férfira.
Most viszont, így fekvő pózban meglehetősen helyesnek találtam. Enyhén borostás arc, gyönyörű kék szemek, szemtelen mosoly. Valójában telitalálat.
Ha nem lenne olyan, mint a testvérem, talán szerelmes lennék. Talán.

Arra ébredtem, hogy a folyosón valaki sutyorog valamit a másiknak. Azonnal kipattantak a szemeim, és felugrottam az ágyból, az egyik kezembe a pisztolyomat vettem.
Az ajtóhoz osontam, és hallgatóztam.
-...Soha nem tudhatja meg. Meg is ölne.-mondta az egyik.
-Talán te is félsz tőle?-kuncogott a másik. Ennyit hallottam a beszélgetésből. Nagy valószínűséggel elmentek. 
Lenyomtam a kilincset, és kirontottam.
A két férfi azonnal megfordult, majd a kopasz férfi üvöltött, és lőtt.
A lövés váratlanul ért, de még így is sikerült elugranom.
A lövés hatására az emberek rémülten lestek ki a szobájukból, mire a két férfi eszeveszett lövöldözésbe kezdett. Kihasználva az időt, gyorsan felébresztettem Lewis-t. 
Újból a folyosón voltunk, ott azonban óriási felfordulás volt újból. 
-Most mit csináljunk? Haljon meg mindenki vagy csak az a két férfi?-mondta Lewis nyugodt hangszínnel. Némi habozás után válaszoltam.
-Szerintem elég lesz a két férfit. Még a végén címlapra kerülünk.-viccelődtem.
A szomszéd szobából öt fiú lépett. Az egyiken csak egy alsógatya volt. 
-Buzik.-morogta Lewis.
-Ismered őket?
-Ja. Valamilyen buzi bandában játszanak. One Direction, vagy mi.-értetlen arcot vághattam, mert Lewis kiröhögött.-Most lepődjek meg, amiért nem tudod, hogy miről beszélek?
Válaszul csak egy szemforgatást kapott.
Felmértem a szituációt, és meglepődve tapasztaltam, hogy a folyosón gyakorlatilag vérfürdő van, ugyanis a férfiak kegyetlenek. Túl kegyetlenek. 
Visszafordult hozzánk, és kiszemelte magának az öt fiút.
-Kussoljatok be!-kiabálta, mire mindenki elhalkult. Feszült csend következett be, itt-ott elfojtott sírás hallattszódott.
A férfiak lassan idevánszorogtak, majd végigmérték a göndör hajú magas fiút.
-Harry. Tudod milyen régóta kereslek?-vicsorgott.
Mint megtudtam, Harry ijedten nézett rá, és lassan hátrálni kezdett. Amatőr. 
A férfi persze azonnal elkapta, és a fejéhez szorította a fegyvert. A bandatársai hőbörögtek, de egy lépést sem tettek. Túlságosan féltek.
Ezután rám szegezte tekintetét, majd felismerés suhant át az arcán. Rémült tekintettel nézett rám és a pisztolyomra, mielőtt megszólalt volna.
-Megan. Még mindig ugyanolyan fagyos a tekinteted.-suttogta. Először bután néztem rá. De utána felvillogott előttem a neve: Will. Régebben együtt dolgoztunk, de hűtlen volt. Azt hittem, hogy már rég hallott.
-Will? Te még életben vagy?-szólaltam meg rekedtes hanggal, majd röhögőgörcs kínzott.-Komolyan azt hiszed magadról hogy... hogy egy gengszter vagy?
-Le fogom lőni!-fenyegetőzött.
-És az szerinted hol érdekel? Most láttam először, Lewistól tudtam meg, hogy a  One Selection-be játszik.
-One Direction.-szólt közbe halkan Harry. Szúrós pillantást vetek felé, azt sugallva, hogy fogja be.
Másodperceken múlt Harry élete. Will kibiztosította a fegyverét, és már lőni készült, ám túl lassú volt.
Lelőttem, utána a haverját is. Nem bíztam semmit a véletlenre.
A két férfi hátraesett. Megmértem a pulzusukat, de nem mutatott semmilyen életjelet.
Ez van, ha valaki felidegesít.
Harry rettegve nézett rám. Bizonyára tudta, ki vagyok, és most attól fél, hogy ő se végzi másképp, mint Willék.
De nem. Eldöntöttem, őt életben hagyom, nem zargat senkit.
-Azonnal el kell tűnnünk innen.-szólalt meg először Lewis. Bólintottam, és kihoztam a cuccainkat a szobából. Már majdnem a kijáratnál voltam, amikor a barátom megszólalt.
-Nem kéne őket is elvinni? Itt nekem valami nagyon bűzlik. Miért keresték pont Harry-t? És miért jöttek ide? Ne nézz rám így. Nem hagyhatjuk őket itt a szarba. Kérlek.
-Az előbb még lebuziztad őket.-vontam kérdőre.
-Én azért nem vagyok olyan elcseszett mint te.
Válaszra se méltattam őt, csak intettem egyet.
Rossz érzetem támadt. Valami nincsen rendben. Harry tényleg az, akinek mutatja magát?
Will milyen szervezetbe volt? Miért van baljós előérzetem?

Első fejezet

(Ajánlott zene)

New York
NY CITY, USA, NAPJAINKBAN



-Tehát, hogy is volt az a dal? "Hej, élet, be jó élet, ennél szebb sem lehet..."-énekelte jókedvűen drága fogságbeli barátom, Lewis. Régóta vagyunk barátok.
Egy év és tizenegy hónap. Ennyi ideje vagyunk most az amerikaiak szerint a legjobb, és legkeményebb diliházban. Nos, valójában pofonegyszerű kiszökni innen, csak kell hozzá jó meglátás és egy részletes alaprajz az épületről.
A szökést valójában már régóta tervezzük, de túlságosan leköt minket a személyzet kinevetése, és a pszichiáterek kikészítése.
Mielőtt idehurcoltak volna, Ausztráliában voltam börtönben emberölés miatt. Igazából a rendőrség is félt tőlem, de ekkor még azt hitték, hogy megfékezhetnek. Szegény tudatlanok úgy gondolták, hogyha bedugnak egy koszos, büdös, ígénytelen dutyiházba, attól megjavulok és szent leszek. A mai napig ezen röhögünk Lewisszal.
Azon felül, hogy embert öltem, azért zártak be, mert szerintük egy kisebb szervezetben árulok illegális tudatmódosító szereket. Rossz feltételezés, hiszen tudhatnák: a profik nem szórakoznak drogokkal, se alkohollal. Feleslegesek, mert nekem mindig észnél kell lenni. Meg általánosítva ezek a drogok kispályásoknak valók. Azoknak, akiknek nincsen életcéljuk, és nem becsülik meg eléggé azt.
Én sem becsülöm az életemet, azonban van egy életcélom: megölni apám gyilkosát. Régen volt, de nekem még mindig a fejemben van az a jelenet. Akkor fogadtam meg, hogy megbosszulom.
Anyámat az eset utána klinikára kellett vinni, és én mindössze hat évesen egyedül maradtam, viszont árvaházba nem mentem. Nem akartak elfogadni: ki akarná ápolni a legendás maffiafőnök, Raven East lányát? Féltek tőle. Így féltek tőlem is, és most belátom: talán nem volt alaptalan. Ugyanarra a sorsra jutottam mint apám, csak nem kényszerből tettem mindezt, hanem apámért. Ő nem ölt embert, csupán irányított. Én ölök, irányítok, és uralkodok. Az oka , hogy idevittek, az embertelen körülmények. Szebb belátásra akartak bírni annak ellenére, hogy a nővérek remegő kezekkel jöttek be a szobába. Szobába? Akarom mondani vasketrecbe.
Apámnak mindig erős akarata volt. Szinte az összes tulajdonságát örököltem, egyedül az őszinteséget nem. Szemrebbenés nélkül hazudok. Néha úgy, hogy észre se veszem. Nem tehetek róla, én ilyennek születtem. Mások csillogó, méregdrága autóra vágytak. Pompás, fényűző életre.
Ugyan sok pénzt költök, de azt általában fegyverekre. Természetesen ruhákra is. Nem hozok apámra szégyent. Ő örökké él.
Amint kijutok innen, tovább folytatom a keresést. 
-Megan, ide tudnál jönni? Azt hiszem jön valaki.-szólalt meg percekkel később Lewis.
-Miről beszélsz? Nincs ott senki, barom.-válaszoltam.
-Rendben, figyelmen kívül hagyom, hogy épp most lettem lebarmozva, szívesen.-vigyorgott.
Lewisszal akkor lettünk jóba, amikor három évvel ezelőtt New Orleansban tevékenykedtem. Ő éppen egy verekedésbe bonyolódott, amit én nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
Odamentem, és mindenki azonnal elhallgatott. Még Lewis is. Igen, volt egy "kis" hírnevem: az újságokban vérengző pszichónak neveztek, valahol meg csak A  pszichónak. Világszerte rettegnek tőlem és a maffiától.
-Mit akarunk pontosan csinálni? Lekapcsolni az áramot, betörni az ajtókat, megölni a főnököt, vagy kevésbé piszkos melóra vágysz?-tette fel a kérdést barátom percekkel később.
-Nem. Ez egyszerű eset. Csak kapcsold ki az egész biztonsági rendszert, én addig megkeresem a hátsó kijáratot. A 245. szobánál várlak. Tudod, ahol volt az a fura gyerek.-hadartam le neki az információkat.
Mindig is tudtam, hogy jó csapatot alkotunk. A segítségemre volt bármely helyzetben. A legjobb terveket együtt eszeltük és viteleztük ki. Rendkívüli képességei vannak. Bármely szituációt könnyedén megold. Az ő tanácsai első osztályúak.
-Mikor kezdjük?
-Nézzük csak...most pontosan 22:15 van. Tizenegyre a biztonságiak az esetek nagy részében kiütik magukat. Még két utcával arrébb is lehet hallani a horkolásukat. Tehát a megfelelő időpont tizenegy után öt perccel. Rendben?-kérdeztem.
-Igen is, főnökasszony.-vigyorgott.
-Na azért!
-És hogyan jutunk ki? Az ajtó le van zárva. Még kilincs sincsen!-hitetlenkedett Lewis.
-Jó kérdés.-körülnéztem a szobában, hátha van valamilyen kapaszkodó.-felugrok a hátadra,jó? Szerintem van ott valami.
A plafonon egy kisebb nyílás volt, amit kinyitottam.
-Létra!-kiáltottam. Felmásztunk arra. A szellőzőrendszerben találtuk magunkat.
-Jobbra!-mondta Lewis.
-Miért nem balra?
-Női megérzés.-nevetett.
Igaza volt, ugyanis a folyosón kötöttünk ki. 22:37. Még van néhány perc tizenegyig.


***

-Három, kettő, egy. Nyomás. Körülbelül öt perced van, hogy megtaláld a hátsó kijáratot, mert maximum csak tíz percig tudnak működni a vörös lámpák. Beriaszt, ha annál tovább nem kap jelt.-közölte velem Lewis. A vörös lámpák egy csúcstechnológiával kifejlesztett kamerarendszer. Amennyiben a normális kamerák nem működnek, belépnek a vörösök, és rögzíti minden lépésünket. Tíz perc után beriaszt a rendőrségnek, akik rövid időn belül szirénázva megérkeznek. Mi pedig addig már csak egy árnyék leszünk, egy tovatűnő fény.
Elkezdtem jobb irányba rohanni. Az építészek általában az épületek jobb szárnyába szokták építeni a kijáratokat, attól függ, hogy hányadik hosszúsági fokon helyezkedik el. Rém egyszerű, ha valaki megérti a gondolkodásmódot. Egy jó terv kidolgozásának alapja, hogy tudjunk gondolkozni mások agyával. Amint ez megvan, gyerekjáték.
Elhaladtam a 245. szoba ajtaja előtt. Elmerengtem egy percig, mire eszembe jutott egy briliáns ötlet. 
Fogtam a szikémet, majd a szivacsba-ami a falat védi, adott dühkitörések ellen-, karcoltam a monogramunkat, dátumot, üdvözletet.

ITT JÁRT M.SZ. ÉS L.P. MEGJEGYZÉS: BELELÁTTAM A BIZTONSÁGIAK SZÁJÁBA, MIKÖZBEN HORKOLTAK. JOBB RENDSZER KIALAKÍTÁSA JAVASOLT
A SOHA VISZONT LÁTÁSRA. 2013

Büszkén néztem a mesterművemre, majd folytattam utamat. Néhány perc múltán meg is találtam a híres kijáratot, ami pechemre be volt zárva. Egy okos ember mindig hord magánál hajcsatot. Fogtam a hullámcsatot, belecsúsztattam a kulcslyukba. Kettő elfordítás jobbra, egy balra, kétszer felhúzom, egyszer le, még egyszer balra, és voilá! Kinyílt.
Hátrapillantottam. Lewis már itt volt velem.
-Készen állsz a szabadság ízére?-kérdeztem tőle.
-Naná!

***

 
"Szabad csak akkor vagy, ha nem vagy szolgája még magadnak sem."
A szabadságot talán a madárhoz lehetne hasonlítani. Bármikor kitárhatja szárnyait, és elrepülhet bármerre. Nincsenek kötöttségek, nincsenek kompromisszumok, nincsenek küldetések.
Én szabadabb vagyok most, mint valaha is voltam. Egy különleges bizsergés járta át a testemet. Talán boldogság, izgatottság lehetett.
Kiléptünk az undorító intézet ajtaján, és rohantunk. Lewis látott egy jobbfajta hotelt, ahol megszállhatunk éjszakára, mert fáradtak voltunk.

A hotel gyönyörű volt és tágas. Modern eleganciát sugároztak a bézsre meszelt falak, a hatalmas csillárok, a sok üvegajtó és a márvánnyal borított oszlopok.
A recepciós nő hamar felismert minket, ugyanis egy szó nélkül átadta nekünk a legjobb lakosztályt. Még fizetnünk se kellett semmit. 
-Atyám, ez szép!-kiáltott fel Lewis, már a lakosztályban.
-Láttad a csajt? Nagyon megijedhetett szegény.-röhögtem, azonban ennek egy hatalmas fegyver dörrenés vetett véget. Gyorsan Lewis felé kaptam a fejem, aki értetlenül megvonta a vállát.
-Hol vannak a fegyverek?
-Kék táska.-felelte Lewis. Elővettem a kicsikéimet, egyet barátom kezébe nyomtam, majd leültünk. Vártuk, hogy mi fog következni.

Be kell ismernem valamit: nem hittem volna, hogy egyszer én fogom megmenteni egy ember életét. Megtörtént a csoda. Megmentettem egy embert.





2014. 01. 21.

Prológus

Nyomtalanul
Washington, USA
2002. február 2., 02:02


-Boldog születésnapot, kicsim!-üvöltötte a harmincas évei közepén járó férfi. Legalább 1.90 centi volt, az évek egyáltalán nem látszódtak meg ránctalan arcán. Ránézésre gyönyörű teremtés volt, akárcsak a 6 éves kislánya. Elbűvölő aranyszőke haj és természetfeletti szem. A lány kiköpött apja volt, anyjára csak nyomokban hasonlított. 
Az anyuka, aki két perccel ezelőtt elrohant a fényképezőért, most toppant be a hatalmas, ezüstös színekben pompázó gyerekszobába. Karcsú alakját egy övvel emelte ki. Annak ellenére, hogy hajnalok hajnalán volt, csodásan festett, és ezt a férje is tudta jól. Akárhányszor ránézett feleségére, annyiszor szeretett belé újra és újra. Ő volt az egyetlen nő az életében, akire úgy vigyázott, mint két szemére. Nem tudta volna elképzelni az életét kis családja nélkül.
-Hát nem aranyos?-csengett Mary hangja. Lánya nevetése töltötte be a termet, miután az apja karjaiba vette. Látom nagyon apás a lányod, hogy tud ennyire nyugodt lenni az öledben?-kérdezték mindig a szomszédok. Ő az én szemem fénye.-válaszolta általában Raven.
Mindenesetre büszkék voltak a lányukra. Természetfeletti IQ-val dicsekedhetett, az iskolát játékként fogta fel már szeptember óta. Sokak szerint akár lehetne belőle geofizikus vagy tudás; de ez megvalósíthatatlan. Annak ellenére, hogy az apja dúsgazdag volt és zseni, egy tökéletes bűnöző volt, tökéletesen nyomtalan bűntettekkel. 
Ezért is bizonytalan Megan jövője. Hiszen bármelyik pillanatban elkaphatják, és ugyanarra a sorsra kényszeríthetik, mint apját. Ezt sajnos a szülőknek már az első pillanattól tudomásul kellett venniük. 
A nyaklánc, amelyet most kapott, egy nyomkövetőt tartalmazott, továbbá amennyiben elrablásról van szó, a nyaklánc automatikusan felrobban, így megvédve a lányt, akinek védőpajzsot biztosított.
-Drága, pici Megan: ez egy nyaklánc, ami megvéd téged minden rossztól. Meg van áldva.-közölte mosolyogva Mary. 
-Elmegyünk akkor az Antarktiszra?-kérdezte Megan. Imádott tudományos újságokat nézegetni, olvasgatni, így onnan vette a megdöbbentő ötletet, hogy menjenek el a fagyos Antarktiszra.
De mint mindent, az apuka ezt is megengedte neki. Így jövő hétre lefoglalta a hajójegyeket.
-Már megvettem, megszerveztem mindent.-vigyorgott az apuka.
-Te vagy a legjobb, apuci.
Hirtelen megcsörrent Raven telefonja, és morogva felvette, majd kiment a szobából.
Mary bizalmatlanul nézett a csukott ajtóra, és kellemetlen érzés kerítette fogságba. Mi lehet a probléma?
Megan is nyugtalanul nézett az anyjára, és szótlanul megbeszélték, hogy baj van.
Gyorsan odamentek az ajtóhoz, kinyitották, de Ravennek mintha nyoma veszett. A kislány mindenhol benézett, minden egyes szobába. Azonban nem találta meg.
-Édes istenem, meg fog történni.-suttogta Mary, és lerogyott a padlóra.-Miatyánk, segíts nekünk, miatyánk, ne hagyj cserbe...-Megan megpróbálta megnyugtatni az asszonyt, de ő rendületlenül mondta az imát, és egy másik világba került. Nem érzékelt semmit maga körül. 
Anyját otthagyva kilépett a hideg, jeges februári időbe, és keresésnek indult. Fogalma se volt, mi történhet a következő percekben; hiszen még csak hat éves volt.
Befutott egy parkba, és apja nevét üvöltötte.
Ekkor egy rekedt hang törte meg a csendet, majd egy keserves felkiáltás. Megan a hang irányába rohant, és amit ott látott, megdöbbentette. Az emlékeibe vésődött, amit soha nem fog tudni kitörölni.
Raven egy hatalmas vértócsában feküdt, összevert arccal. Előtte egy fegyveres, kapucnis, napszemüveges férfi mulatott a látványon. A pisztoly lassan előre lendült.
-Soha ne lépj be semmilyen szervezetbe, kislányom. Szeretlek.-ez volt az utolsó mondat, amit hallott apjától.
Egy lövés, és vége. Az apja meghalt, a férfi elfutott. 
Megan ekkor döntötte el: megtalálja a gyilkosát, és ugyanolyan kegyetlenséggel megöli. Ha kell, az életét is feláldozza. De az igazság nem maradhat titok.